Több felvidéki város(unk)at - Eperjest, Bártfát, Lőcsét - nevezik ékszerdoboznak, bár Maradék-Magyarországon is akad szemet gyönyörködtető látnivaló: amire már értéke szerint vigyáznak is. Ritka ékszerdobozunk Sopron mellett Kőszeg: kevés gótikus és reneszánsz emlékeket őrző településeink egyike. Polgárainak ereje olyan nagy alkotások létrehozására is elegendő volt, mint a Jézus Szíve templom.

Kőszeg hírneve Nándorfehérváréval vetekszik. Míg a dunai erősségnél 1456-ban Hunyadi János állította meg a török előrenyomulását több évtizedre, Kőszegen a maroknyi várvédő sereg 1532-ben hosszú heteken keresztül állta az oszmán túlerő nyomását, míg végül az éhezéstől megrettenő törökök elvonultak a vár alól.

Ennek az emlékét őrzi Kőszegen a 11 órakor is megszólaló harang, emlékezve az 1532. augusztus 30-ai győzelemre. A horvát származású Jurisics Miklós várkapitány vezetésével a kőszegi várvédők arattak, miután 25 napon át győzelmesen állták a Bécs ellen vonuló Szulejmán szultán török hadainak rohamát.

Büszkék is kőszegiek erre is, legendás várkapitányukra, Jurisich Miklósra is, meg középkorias városukra is. Itt, az Alpokalja kies fekvésű településén található az a városháza, amely megépítése óta a város elöljáróságának ad otthont. Hasonló patinás épület csak Kismartonban (Eisenstadt) található, bár az a szintén reneszánsz épület valamivel fiatalabb.

A városban más ˝legeket˝ is találni: a Strucc szálló a legrégibb vendégfogadó, az első gimnáziumát 1677-ben alapították. A szőlő- és borteremlés hagyományaira ma is roppant büszkék a kőszegiek. Több mint kétszáz éve díszes ˝nagykönyvben˝ rögzítik a munkálatok és a rügyfakadás időpontjait: ez az ország egyetlen darabjaként ismert Szőlőjövések Könyve, amelyben 1740 óta jegyzik be a gazdasági élet eseményeit. Akárcsak Sopronban, itt is találkozhatni a jó öreg ˝ponzichterekkel˝, a jellegzetes helyi borok (általában kékfrankos) termelőivel.

Az egykori várárok helyén létesült Várkörön és a barokk belvárosban sétálni szinte felér egy időutazással. Kőszeg legnagyobb tömegű épülete a neogótikus plébánia-templom, amely ugyan a városfalon kívül épült, de már a felemelkedő és erősödő kőszegi polgárság összefogásának jelképe.

Kőszegen, a Gyöngyös-patak melletti kisvárosban mintha megállt volna az idő. A történelmi belváros látványa a reneszánsz stílusú városházával és polgári házakkal felér egy időutazással.

Mit láthatott itt a régi utazó Kőszegen? Ha valaki mondjuk a XVIII. században érkezett a városba, csak a Rohonci utcán túl, észak felé találkozott a település első házaival, a Sopron felől utazó pedig az északi külvárost, a Szigetet pillantotta meg először. Az akkoriban alig tízezer holdon elterülő városka mára már a többszörösére nőtt, a régi külvárosok ma a város központjához tartoznak.

A fő téren a Jézus Szíve templommal szemben található kedves kis presszóban ismertető mutatja a templom építésének fázisait. Kőszegi polgárok is tevékenyen közreműködtek az egyházi épület felhúzásában: a képen olyan öntudattal és büszkeséggel néznek szembe az egykori fotográfus objektívjával, mintha a magukét építették volna. Hát, ha nem is a magukét, de - maguknak.

Kőszeg a mai napig megőrizte középkori városszerkezetét, úthálózatát, amelynek - akárcsak Sopronban - az egykori városfal helyén félkör ívben megépített főút képezi a gerincét.

A Kőszegi-hegységben találták meg a hegyek között a régi kőszegi vár romjait: ma kilátó áll a romos falak, az Óház helyén. Megújult a Stájer-házak környéke, ismét szabadon látogathatók a források, sőt, Ausztriába is több helyen lehet ma már átkelni.

A városkörnyék is tartogat meglepetéseket. Cák a régi pincesoráról híres, Kőszegszerdahely az erődített fallal körülvett templomáról, Bozsok a Sibrik-kastélyről és a várromról. A környéken messziről látszik a Szent Vid-kápolna, amely a kutatások szerint a bronzkortól kezdve jelentős műveltség központja volt. A kilátás a kápolnától fantasztikus: megéri ide felkaptatni (felautózni). A látvány minden fáradságért kárpótol.

A városközpontok, a városias települések legjellegzetesebb részeinek építészeti arcát a terek, utcák és az ezeket határoló épületek határozzák meg. Fontos a házak, a telkek magassági, szélességi adata, az épületek egymáshoz való viszonya is.
    
Meghatározóak az összkép kialakulásában a térburkolatok, a fák, virágok, a kisebb közök, a szobrok és kerítések - vagy épp ezek hiánya, ami a kilátást segíti. Egyre kevesebb a mai városokban a régi eredetű mag, ami köré a különböző korokban hozzáépültek az újabb negyedek. A legtöbb ˝új˝ városban maga a központ hiányzik: a nyitott térfalak, a hatalmas zöld területek közepén magasodó toronyházak sok előnyük mellett nem erősítik a városélményt. Az új városok (szocialista) városok közül a legtöbben éppen a városközpont kialakítása maradt el, vagy az elődtelepülések megfelelő közlekedési összekapcsolása. A hosszú évek lemaradásai nem tették kellemessé a városi életet, gondoljunk csak Tatabányára, amelyik 1947-ben lett város, Újváros építése az ötvenes években kezdődött, és évekig mindenki Óvárosba bóklászott fel, ha kultúrára (Népház), szórakozásra vágyott (Cseri-strand, sportpályák). Ma ismét a zárt beépítés irányába mozdulnak el a tervezők.

A magyar települések egy részében a tatárjárás után fokozatosan megindult a városiasodás. A török uralom 150 éves korszaka, pusztításai nélkül ma szép gótikus és reneszánsz városok őrizték volna meg a XIV-XVII. század felfelé ívelő fejlődését. Mindez ma csak nyomokban lelhető fel a mai Magyarország területén: a Felvidéken és néhány erdélyi szász városban több szerencsével járhat a kutató tekintet.

A XVIII. századi újjáépítés szerény lehetőségei okán megőrizték a középkori szerkezetet, utcavezetést, az épületek egy-egy jellemző elemét. Barokk városaink zöme az utcák, terek ritmikus váltogatásában, alaprajzi elrendezésében középkori jellegű: ebben a korban nem változott jelentős mértékben sem a beépítési mód, sem a telekméret, sem az épületmagasság, így mai történeti városaink morfológiai sajátosságai évszázados hagyományokat folytatnak. Kiváló példa erre Buda, Sopron, Pozsony, vagy éppen Bártfa, Lőcse, Eperjes.

De hazai városaink morfológiai szempontból már jelentősen eltértek a nyugat-európai városoktól. Pogány Frigyes elemzései szerint a zártság, a tömör szerkezet, és a vertikális jelleg nem érvényesült olyan mértékben, mint nyugati társainál. A magyar városok lazább és nyíltabb szerkezete a mezőgazdasági jellegre és az ősibb, horizontálisan terjengősebb magyar háztípusra vezethető vissza. A magyar városok viszont már a középkorban is általában nagyobb méretükkel az utcatengellyel párhuzamosan álltak, a lazább szerkezet pedig a környező tájhoz való nyitottságát, illeszkedését, mintegy beolvadását jelentette. A dombok, hegyek látványa a város belső képében is hatásosan érvényesült - például Veszprém, Buda, Esztergom, Pécs esetében. Az alacsonyabb városmagban viszont markánsabban emelkedtek ki a templomok, várak, tornyok, amik meghatározták a várossziluettet is.

Sokat számít persze az utókor igyekezete is az értékek megőrzésében. Bizonyos időszakokban - még a közelmúltban is - ˝a múltat végképp eltörölni˝ görcsös bizonyítani akarásának esett áldozatul néhány patinás történelni épület, épületegyüttes. A magyar városok közül említhetjük a szerencsés sorsú Tata néhány régi épületét, a győri sétálóutca néhány beépítését. Szlovákiában Komárom, Érsekújvár, Nyitra lehet a lehangoló példa. Burgenlandban viszont egy sor kedvező példát lehetne említeni (Kismarton, Pinkafő).

De van, amivel dicsekedni is lehet: Győr barokk központja, Tapolca városközpontjának Hild-díjas újjáépítése. Kissé távolabb a burgenlandi Városszalónak polgárai a középkorias hangulatot mentették át gyönyörűen felújított, egységes arculatú házaikkal patinás településközponttá, Pinkafőn a régi épületek helyén sikerült olyan modern épületeket felhúzni, amelyek tökéletesen illeszkednek a hagyományos városszövetbe (városháza). A kisvárosi modellt megvalósító Komárom szintén élen jár az egységes és zártsorú utcakép kialakításával modern emeletes épületek, üzletházak felhúzásával: Kisbéren pedig a főutcát tették rendbe.

Részletes rendezési tervek. Újváros építését 1950-ben kezdték el - a Népgazdasági Tanács döntése alapján, amely megjelölte az új városrész - és városközpont - helyét is: Tatabánya-Alsó vasútállomás és a Gerecse alatti dombos terület között. Az első tervek már számoltak azzal, hogy a vasút másik oldalán, Bánhida külterületén is folytatódik majd az építkezés.
    
Az első általános rendezési terv (1950) elkészültekor már megkezdődött Tatabánya-Újváros építése. Az elképzelések szerint a város lakossága az akkori 40 ezerről 25 év alatt eléri a 75 ezerre nő, ami azt jelentette, hogy Újvárosban legalább 30 ezer ember otthonát kellett felépíteni.

Figyelembe vették azt is, hogy a város déli részén alábányászás miatt megsüllyedt területek és az iparművek közelében szennyezett levegőjű terültek vannak: ezen a részen emiatt a VI-os, VII-es, VIII-as telepet és a Mésztelep egy részét és az I. Erőmű melletti munkásnegyedet - 15 ezer ember lakóhelyét - szanálni kell. Arra is kitért a terv, hogy a négy elődtelepülésen - az egyesítéskor tett ígéret ellenére - nem lesznek fejlesztések.

Újváros építése 1950-ben kezdődött úgy, hogy a lakóházépítésekkel egyidőben készült az első általános rendezési terv, amelyet 1954-ben és 1955-ben is módosítottak. A tervezők magas beépítésű lakótelep beépítésére törekedtek, amelynek azonban szoros kapcsolatban kellett lennie a város többi részével.

Újvárosra négyszintes épületeket irányzott elő az első általános rendezési terv, amely öt szomszédsági egységből állott. Kettő Vértesszőlős felé, három pedig a központ és Alsógalla között terül el. Mindegyik szomszédsági egységet önálló iskolákkal, óvodákkal, bölcsődékkel és más közintézményekkel együtt tervezték. A terület hossza 3 kilométer, szélessége alig éri el az 500 métert, ami tovább erősítette a szalagváros jelleget.

Az újvárosi épületek tervezésében komoly szerepet játszott Károlyi Antal (1906-1969) építész is - Visontai Miklós mellett. Károlyi Antal 1928-ban végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen Okleveles építészmérnök, 1952-ben Tatabányán tervezett lakóépületeket, 1953-ban Ybl-díjat kapott (Szendrői-Bajnay-Bonta-Gyöngyösi-Kürthy Magyar Építészet 1945-1955, 1971 Rados Jenő Magyar Építészettörténet, p. 354.).

Károlyi Antal 1949-től a MATI, 1952-től a LAKÓTERV tervező építésze volt. Alkotói tevékenysége az állami tervezőirodákban bontakozott ki. Számos épületet, épületegyüttest tervezett Komló, Tatabánya, Várpalota, Kazincbarcika, Miskolc lakótelepeire. Ezek többnyire több szekciós, két- vagy háromemeletes, magastetős sávházak, amelyek hagyományos szerkezetekkel, kályhafűtéssel épültek és megjelenésük a kor stílusát tükrözik. Újvárosban még láthatók ezek az épületek, többségük még eredeti színben.

A több településből összevarrt városnak azonban nem volt központja: mint ahogy az elődtelepüléseknek sem volt történelmileg kialakult centrumuk, főterük. Bánhidán a katolikus templom és a községháza (ma TIT-székház) közötti rész, Alsógallán eredetileg a templom környéke, később a községháza környéke látta el a településközpont részleges szerepét, Felsőgallán a Szent István út piactérig terjedő szakasza, valamint a mozi környéke volt közigazgatási és kereskedelmi központja: a várossá egyesítést követően is itt alakult ki Tatabánya első adminisztratív központja, noha Óvárosba is jutott bizonyos feladatkörökből. Újvárosnak ezt a szétdarabolt feladatkört kellett átvennie 1950 után, amikor megyei város és Komárom megye székhelye lett. Újváros egyik (a távolabbi) végén elkezdték felhúzni Károlyi Antal házait, a másik végén pedig 52-53-ban megépült Scultéty János nevezetes megyeháza épülete. Sok városi funkció azonban még Tatán, illetve Esztergomban maradt (bíróság).

Mára viszont kiforrottak a policentrikus város központi szerepkörével járó megoldások: Újváros közigazgatási, adminisztratív és kereskedelmi központtá vált: a bánya megszűnésével a korábban nagy gazdasági és kulturális súllyal rendelkező Óváros szerepe is csökkent. 

Kapcsolódó cikk: http://varoskepek.blog.hu/2012/01/19/egy_varos_tobb_kozpont_1

A millecentenáriumra készülődve programba vette Tatabánya képviselő-testülete új szobrok állítását, ebből kettő meg is valósult. Egy munkáspárti képviselő javasolta, hogy Árpádnak állítsunk szobrot, helyszínéül a zeneiskola előtti teret javasolta. Az akkor baloldali többségű testület nem szavazta meg.

A Fő tér felújítása kapcsán újra felvetődött egy Árpád szobor igénye és lehetősége, ami ismét a baloldal ellenállásába ütközött. (Ez országos jelenség, hogy a baloldal mindig félt a magyarság ügyétől, odadobva azt a jobboldalnak és a szélső jobbnak.) Féltek az Árpád szobortól: „Minek nekünk Árpád, hogy masírozzon alatta a gárda árpádsávos zászlókkal?” Szegény Árpád vezérnek semmi köze sincs az árpád-sávos zászlóhoz, ahogy a gárdának sincs köze a honfoglaláshoz.

Végül is a választások után minden akadály elhárult, mára pedig már el is foglalta a város főterét Árpád vezér, hogy az arra járók megbámulhassák, kritikával vagy elismeréssel illessék. Magam is közéjük álltam, néztem, fotóztam, és hallgattam a fölvetődött kérdéseket, amiket a magam kérdéseivel kiegészítve próbálok megválaszolni.

Hogy mért pont Árpád szobor kell ide, az a legkevésbé sem kérdés, hiszen a bánhidai csata történelmi tény, legfeljebb az nem igaz, hogy Szvatopluk morva fejedelem szenvedett itt vereséget, hisz a történészek szerint akkor már nem élt. A fontos az, hogy a honfoglalás során Árpád vezetésével volt itt egy győztes csata a szlávok ellen, ennek állít emléket a Turul szobor is, és minden alkalmat vagy ürügyet meg kell ragadni, hogy a lokálpatriotizmusunkat és a történelem tudatunkat erősítsük.

Ezt kell egy jó szobornak sugároznia minden elemével, minden magán hordozott jelentésével. Mert jelentéssel bír minden köve, formája, aránya, gesztusa. És ezek a jelentés-tartalmak a szobrász jól-rosszul megtanult és jól-rosszul alkalmazott eszközei. Győrfi Sándor szobra sok kérdést vet föl.

Először is művészettörténeti szabály és gyakorlat, hogy hadvezért csak lovon ábrázoltak az ókortól napjainkig, és magas posztamensen. Gyalogosan legfeljebb parasztvezért, vagy polgárt ábrázolhatnak. A földre állított szobor deheroizálást, a minden-napi néző szintjére való lehúzást jelent, amivel tudatosan élnek is a modern szobrászatban.
Mi egy füves dombocskán, földkupacon álldogáló alakot látunk, akiről biztosan nem jutna eszünkbe a honfoglaló seregek vezére, ha nem lenne oda írva. Az embernagyságnál nagyobb szoborhoz képest ez a méteres halom jelentéktelen, majdnem a földön, a téren áll Árpád. A kupac hol kővel burkolt, hol gyepes (amíg ki nem ég, és nem kezd porzani). Végre megfejtem, hogy a talpa alatti kövek egy leborított pajzsot szimbolizálnak. Csakhogy egy pajzs több, mint a fegyverzet része, rangjelző is egyben. A földre tett pajzs a megadás jele, ha megtapossák, az maga a gyalázat. Tehát Árpád megadta magát? Vagy miről szól ez az egész?

Aztán a dombocska oldalában észreveszek kőlapokat a vezérek neveivel. Vagyis arra próbál utalni, hogy a hét vezér pajzsra emelte Árpádot. Ez nem látható, legfeljebb belemagyarázható. Ha a szobrász meg tudta volna ezt jeleníteni, nem kellett volna feliratokkal magyarázkodnia. Hiszen a szobor nem emelkedik fel, inkább a nagy tömegével a földbe döngöli a pajzsot. A szobor a statikus tartásával sem ezt a magasztos történelmi pillanatot sugallja, a vezérré választás, a nemzet egyesítés lelkes mámorát, de még csak a bánhidai csatanyerés diadalát sem. Az „Utánam, magyarok!” helyett azt sugallja, hogy „Jól van már, álljunk meg, és gondoljuk át!” Csakhogy ez nem Árpádra vall. A gesztusa is ezt mondja, ahogy a szablyáját visszacsúsztatja a hüvelyébe: „Elég a harcból.”

Erről is szólhatna egy szobor, vevők lennénk egy olyan vezérre, aki nem a harcot, hanem a békét keresi, és egyesíteni tudja a nemzetet, ahogy Árpád egy nemzetté fogta össze a magyarokat, hunokat, türköket, kazárokat és kabarokat. Sajnos ez is csak jóindulatú belemagyarázás, ahogy a kupac pajzsra emelésnek való láttatása is.

A vérszerződés a honfoglalást megelőző esemény, aztán a törzsek harcban egyesültek és kovácsolódtak össze, és a bánhidai csata után sem dugta hüvelybe a kardját Árpád, hanem csatázott tovább a Kárpát-medencében és tőlünk nyugatra is.
Az Árpád-szoborban az arányok alacsony, köpcös, rövid nyakú, idős embert mutatnak nekünk. Bár a honfoglalók valóban alacsonyabb emberek voltak, mint a ma embere, de mokányak, szikárak, amit a lovas nomád életmód megkívánt. Ezt az Árpádot nem szívesen ültetném fel egy hucul lóra.

Egész megjelenése, teste és arca kérdéses. Mivel nem tudhatjuk milyen volt, olyannak kellene látnunk, ahogy a mondákban illetve bennünk él. Kicsit idealizálva, kicsit a történelembe helyezve, de mindenki számára fölismerhetően és szerethetően kellett volna Árpádot láttatni. Hallottam a megjegyzéseket. Volt, aki török basának, örmény kereskedőnek nevezte, de ad absurdum olyan megjegyzés is elhangzott, hogy „Mi van? A lebontott Lenin szobrot átöltöztették?”

Visszatérve a szobor fő gesztusához, a kard hüvelybe csúsztatásához: ha egy ereje teljében lévő, diadalmas vezér azt mondja, hogy „elég a harcból”, arra oda kell figyelni. Ha egy öreg, fáradt, elpuhult vezér mond ilyet (lásd a szobrot), akkor le kell váltani.
Az öltözet is jelképeket hordoz. „Párducos Árpád”-ként emlegetik a krónikák, mert a párducbőr ritkaságával, értékével rangot jelentett, és vállán a párducbőrrel kitűnt Árpád a vezérek közül. Itt párducbőr helyett egy hosszú kacagányt visel, ami kevésbé előkelő, és kevésbé lovas embernek való viselet, viszont a hátára kellő nagy felületet ad egy mitologikus vésetnek: Emese ősanya, háttérben a Turul madárral. A mítosz az költészet. Ez a véset viszont (az ősanya és a totem madár ábrázolása) inkább csúnya, mint költői. A bal vállán nagy sokára felfedezek egy kis szőrmét, rókának kicsi, nyest vagy menyét lehet, de egy menyét mégsem párduc!

A szobor leghangsúlyosabb részlete a maga elé tartott szablya. Ezt létező honfoglalás kori kardról mintázta, melyet „Attila kardja”-ként tart nyilván a szakirodalom. A másolás azonban nem sikerült. A hüvely vasalata nincs a helyén, a szablya keresztvasa nem a pengére merőleges, hanem ferdére sikerült, pedig csak a markolat vonala volt megtörve a honfoglalás kori szablyáknál. Részletkérdés, mondhatnák, de ez is árulkodik valamiről.
A fejfedő csúcsán csillogó korong megfejtéséhez ezek után már nem volt kedvem. A szobrász emlegeti az eredet mondát, a vérszerződést illetve pajzsra emelést, a bánhidai csatára nem utal, hanem valamilyen fegyverletételre. Mindezt kaptuk egy jó és önmagáért beszélő szobor helyett.

A város képviselő-testülete nyolc pályaműből választotta ki ezt a szobrot. Hihető, hogy ez volt a legsikerültebb a pályamunkák közül? Most még a pénzszűke sem dönthetett, hiszen a kiírásban szerepelt a rászánt összeg, minden szobrász ennek a tudatában tervezett és dolgozott volna, ha megbízást kap.

Most már ez az Árpád foglalt hont, vagy buckát Tatabánya felújított főterén. Van ennél rosszabb szobrunk is, és vannak jobb szobraink is, amelyek csúfos sorsot éltek meg Tatabányán. Az idő és a lakosság eldönti, hogy mennyire lesz szerethető Győrfi Sándor Árpád szobra. László Tibor
 

Így, nyárutón, az igazi melegben a lakótelep egy álmos kisvárosra emlékeztet a félreeső tatabányai zöldövezet, a Kertváros. A padokon fiatal lánykák csicseregnek, távolabb, az emeletes házak előtt két férfi politizál, a bolt előtti pultoknál három idősebb hölgy eszmét cserél az árakról, a buszmegállóban hajlott korú férfi csikkeket szedeget a földről. Déltájban még a forgalom is lelassult, sem a zöldségesnél, sem a rendelőnél egy lelket sem látni. Csend van, a közelből idehallatszik a közeli templom harangja.

Kertváros azonban nem mindig ilyen. Tatabánya egyik fiatal városrészét – egykoron a város VI. kerülete – 1952-53-ban kezdték el építeni a Tatabányai Szénbányák Tröszt kezdeményezésére, az akkori Nehézipari Minisztérium beruházásaként Bánhida külterületén. Az Újvárossal csaknem egy időben épülő településrész a kertes „kockaházakkal” a bányászok lakásgondjain igyekezett enyhíteni. Meghirdették a Bányász Saját Ház (BSH) építési akciót, telkeket alakítottak ki: az egyszintes épületek ma is ott sorjáznak Kertváros szélén.

A város családi házas részének építésével párhuzamosan az elődtelepüléseken fokozatosan számolták fel a családi házas utcákat. Az új és távoli városrész bővülésével nem oldódott meg sokáig a közvetlen kapcsolat kialakítása Újvárossal, Bánhidával, Óvárossal – mindez annak tudható be, hiányzott a rendezési terv, a fejlesztési koncepció, elmaradtak a kapcsolódó beruházások. A város szalagjellege tovább erősödött: Tatabánya hossza Felsőgallától Kertvárosig meghaladta a 10 kilométert. Dózsakerttel és Újvárossal az 1990-ben épült út köti össze: pár évvel később itt adták át a város első körforgalmi csomópontját.

Még 1979-ben épült Kertvárosi-lakótelep (korábban egykori kaukázusi testvérvárosunkról elnevezett Groznij-lakótelep) is, amit a sokan „Mandinka” néven emlegettek. A „szovjet” időkre emlékeztet a lakótelep azóta is jellemző sivársága: az emeletes házak között alig látni fát, parkot, a hepehupás ősgyep sportolásra is aligha alkalmas. Igazi központja nincs, néhány forgalmas csomópontja az üzletek, patika, kocsmák körzetében látszik kialakulni, térré azonban egyelőre aligha szerveződhet. 

A városrész kulturális, szellemi központja a Bányász Művelődési Otthon: régebben itt filmvetítésekkel csalogatták be az érdeklődőket. Az intézmény 1961-ben a Tatabányai Szénbányák a Győri Tervező Vállalat tervei alapján a Kertvárosi Klubkönyvtárként kezdte: 1964-től működik művelődési otthonként.

Tatabánya „legújabb kori” történtében nem sok templom épült, ám az egyik éppen itt található. Az Árpádházi Szent Erzsébet római katolikus templomot még 1989-ben szentelték fel. Megépítését helyi és külföldi adományok tették lehetővé. A modern, padlófűtéses épület Kiss András tervei alapján készült, belső berendezését Szakáll Ernő tervezte. A kétszintes templomban a szakrális helyiségeken túl a hittantanítás és az egyházi szolgálat részére is megfelelő tereket alakítottak ki. Altemplomában kolumbárium kapott helyet.

A Szőlődomb utcában és környékén gyönyörű családi házak, villák épültek: már hirdetik a Szőlődomb lakóparkot is. A déli oldalon épül a Panoráma lakópark. Innét pazar kilátás nyílik Újvárosra, de ellátni Bánhidán túl egészen Felsőgalláig. Talán innét látszik a legjobban, milyen gyorsan kopik a Kesellő-hegy...

Három iskolája közül a legkülönlegesebb a Kölcsey Ferenc Általános Iskola, amely az 1956-57-es tanévben Kertvárosi Általános Iskola, majd Sziklai Sándor néven fogadta a gyerekeket. A jelenlegi épületet 1959. október 30-án adták át, tervezője Kismarty Lechner Kamill. Az iskola(épület) a kerámiaképeken kívül arról is nevezetes, hogy tervezője – szakítva a korábbi szocreál hagyományokkal – új szemlélettel látott neki az iskolaépítésnek. Kismarty Lechner Kamill nevéhez fűződik az új funkciójú tér, a zsibongó kialakítása: ez gyökeresen átalakította az iskolák térszervezési lehetőségeit.

A városrészben élők örülhetnek, mert két éven belül megvalósulhat a „Kertvárosi lakótelep szociális célú városrehabilitációja” elnevezésű projekt, amely egy sikeres második fordulós pályázat után 1,2 milliárdos 100 százalékos állami támogatást kaphat.

A két éves program kiemelkedő eleme a Kertvárosi lakótelep 22 társasházának rekonstrukciója, amely tartalmazza az épületek tető, homlokzat, födém felújítását, hő- és vízszigetelését, a homlokzati nyílászárók cseréjét, a lépcsőházi bejáratok felújítását, akadálymentesítését, valamint a fűtésrendszer részbeni felújítását. Az érintett 447 lakás többsége önkormányzati bérlakás, az egész projekt 2014 első hónapjaiban kezdődhet el.

A program során többek között kialakítanak egy máltai típusú játszóteret a patika mögötti szabad területen. Itt kap helyet az ESZI Családsegítő Szolgálat kertvárosi irodája, amely így helybe tudja vinni a korábban nehezen elérhető szolgáltatásait. További eleme a projektnek egy új buszmegálló megépítése a Panoráma domb felőli oldalon és a Petőfi utca közvilágításának megfelelő kialakítása.

A ma Kertvároshoz tartozó területen 1753-ban, Fellner Jakab tervei alapján épült a Lapatári malom. A barokk stílusú ipari épület máig megőrizte jellegzetes stílusát, noha többször átalakították. A korábban étteremként, oktatási központként, lovardaként (is) új funkciókat kereső létesítmény a sok tulajdonosváltást követően még mindig keresi a helyét, szerepét.

Kertváros régi családi házas övezetei dús növényzetük, fáik miatt vonzóak, az újabb negyedek pedig a látványos és izgalmas utcakép miatt. Ezek a részek a város legszebb pontjai lehetnek, ha a fák megnőnek...

Röpke egy év alatt radikálisan megváltozott Tatabánya központjának arculata, és még nincs minden kész. Mire számíthat az, aki a belvárosban sétál?

A megyei könyvtár felől érkezőt tágas és rendezett tér fogad sok fával és zölddel, az új kávéző előreugró oszlopaival; a majdani Vértes Agórája felől közeledőt a posta és az Árpád sétány látványos nyitottsága lepi meg: az ember szinte várja, hogy végigsétáljon a megújult sétányon,  és megpihenjen a világítóablakként is szolgáló padokon.  

Persze kezdhetnénk a rövid emlékeztetőt a főterek definícióiról, bár most még nehéz eldönteni, Tatabányára melyik lenne a leginkább érvényes. A klasszikus megközelítés eleve alkalmatlan, hiszen se vár, se templom, se piac nem jellemzi a hajdani szocialista városból az európai újvárosok sorába lassan-lassan felzárkózni igyekvő megyeszékhely centrumát. A régi városok terei hajdan adminisztratív és kereskedelmi gócpontok is voltak, itt cseréltek árut és információt a helybeliek, itt intézték világi és egyházi ügyeiket, és itt pihentek. A mediterrán urbanisták a terek információs központ jellegét erősítik tanulmányaikban.  

Meggyes Tamás szerint az utca is tér, közöttük pedig számos átmeneti kategória létezik. De míg az utca a mozgás közege és ezért dinamikus jellegű téralakzat, a városi tér megállásra, pihenésre sarkall, a megérkezés érzetét kelti, alakjától függetlenül mindig van centruma és hatásában inkább statikus jellegű. Térről csak a tárfalak valamilyen mértékű zártsága (vagy megjelöltsége) esetén beszélhetünk. Nos, Tatabánya új főtere épp erre apellál: megállásra, pihenésre sarkall, amit a látványos építészeti megoldásokra kiéhezett tatabányaiak ki is használnak.    

Az áruház (ismét Centrum) előtti teret alkalmassá tették közösségi rendezvények megtartására: ide borfesztiválokat, vásárokat terveznek. A korábbi tágas, de nagy részében funkció nélküli teret új épületekkel tűzdelték meg: az Árpád Szálló mellé felhúzott szolgáltatóház a mélygarázzsal a korábbi üres (kihasználatlan) teresedésnek adott új értelmet. A városháza régi tanácstermét teljesen átépítették: a földszinten a térre nyíló kávézó nyílt, a tanácsterem pedig az emeletre került. Eddig rendben is van, a régi épület ugyanis a térről nézvést semmit nem adott a városképhez. Az építészetileg kiváló, modern épület párhuzamba állítható a tér alsó végén, a nagyposta mellett felhúzott új banképülettel (bár az irodaház elnevezés találóbb). A kávézó új tartalmat adhat a Fő térnek, vagyis visszatérhetünk ahhoz az eredeti állapothoz, amikor a Fő téren még késő este is pezsgett az élet (emlékszünk ezekre a „legendás” sörözőből-kávézóba-bárba irányított útvonalakra). Az kérdés, hogy az egy szem új kávézó mennyire képes nyüzsgő életet varázsolni a térre. A Fő tér középső részén, az új szolgáltatóház mellett szökőkutat is kialakítottak: hasonlót, mint amilyent például Győrben, Balatonfüreden. Nagyobb közösségi rendezvények esetén a víz elzárásával növelhető a terület nagysága: ami fontos, hiszen a tér a városi események egyik megjelölt, helyszíne lesz...

Egy Magarországon éveken át dolgozó finn professzor írta: A városban, ahol otthon van az ember, oázisok születnek, olyan helyek, ahol különösen jó lenni (Anna Tarvainen). Nos, akár büszkék is lehetünk az új belvárosunkra, majdani oázisunkra, s ha megkérdezik tőlünk, hol van Tatabánya központja, laza mozdulattal mutathatunk körbe: oly sok (építészeti) vívódás után – a pláza-belváros helyett – igazi, modern központ született Tatabányán.
A Fő teret – a majdani Árpád teret – augusztus 26-án avatták fel a hagyományos forgatókönyv szerint: az ünnepi köszöntők után műsorral (kulturális fesztivállal) lepték meg a ceremóniára kíváncsi több ezer embert, majd a „hét vezér” szivet melengető lovas kísérete mellett leplezték le az Árpád szobrot, a Munkácsy-díjas Györfi Sándor alkotását.
 A projekt célja a városközpont korszerű, vonzó építészeti együttessé alakítása volt, amely a korábban átadott Életfa tértől (ez a térrész is sokadik reinkarnációját élte át most), az egykori Közművelődés Házáig terjed. Új térburkolatot raktak le,  megújult a közvilágítási rendszer, a növénypark és a zöldfelület. A térrész közösségi funkcióját az új utcabútorok, zenepavilon és pergola erősíti. A korábban a Centrum áruház előtt álló Örök szerelem kútját az OTP előtti térrészen helyezték el. Talán már végleg. Az Árpád sétány is átépült: új térburkolat, megerősített födémszerkezet, új utcabútorok, ülőbútorként is funkcionáló, a mélygarázst bevilágító ablakok teszik kézzelfoghatóvá a megújulást.

Nos, Tatabánya nyert egy főteret, új belvárost, sőt, a tatabányaiak most gazdagabbak lettek egy oázis ígéretével. De elegendő egy központ a több településrészből összekovácsolt városban?  Tatabánya több korábbi kisebb, egykor önálló és jelentős településből nőtt össze: ennek a várostest természetes tagolódásában és policentrikus központrendszerében kellene kifejeződnie. Hiányzik egy-egy alközpont Felsőgalla, Bánhida, Alsógalla területén, az új városrészekben, Dózsakertben, Kertvárosban. Igaz, kisebb csomópontok már kirajzolódnak a nagyobb üzletek, rendelők, szolgálatóházak körzetében, de ezek még „igazi” központok.

A projekt az Európai Regionális Fejlesztési Alap és az Európai Szociális Alap támogatásával valósult meg, összköltsége 1 493 096 815 forint, ebből a támogatás összege 970 591 846 forint. (VT)

A településfejlődés egyes szakaszaiban a település eszmei és fizikai centrumát a mindenkori meghatározó funkció foglalta el. A falvakban a templom, az iskola, az elöljáróság épülete jelentette a közösség központi helyét, a városokban a fő tér – a fórum, az agóra – volt az áruk és információk cseréjének helyszíne, a találkozási pont.

A gazdaság differenciáltabbá válásával a centrum helyzete is átalakult. Tatabányán az első aknák telepítésével – Óvárosban, a mai fűtőmű környékén – épültek meg az első hatajtós házak: az Öreg utca még mai is ennek emlékét őrzi. Itt épült meg a MÁK Rt. igazgatósági épülete, a Nagyiroda, a felvételi iroda, az üzemmel kapcsolatos épületek.

A községgé válás évében épült meg az első községháza 1902-ben, hajdani Gépház utca 313-ban, az 1898-ban épült erőmű közvetlen szomszédságában. A középület 1922-ig töltötte be a funkcióját. Az épületet utána 1948-ig a Magyar Állami Hitelbank tatabányai kirendeltsége volt, majd az OTP bérelte, 1954-től az Tatabányai Szénbányászati Tröszt konyhaként működtette.

Az új tatabányai községháza 1923-tól működött a Fő úton (ma Ságvári út), a legutóbbi időkig posta működött benne. Ez a rész volt Tatabánya (Ótelep, Ó-Tatabánya) akkori adminisztratív és gazdasági központja. A bányaközpont ugyanis vonzotta a központi funkciókat, e köré épült a kolónia, ahol az 1920-as években már mintegy 8200-an laktak. A kolóniából nőtt nagyközség centrumába később kereskedelem és szolgáltatás is került, idetelepültek a szociális és kulturális intézmények. Megépült az első kórház, két elemi iskola, három vendéglő, az élelemtár, pékség, kápolna és több üzemi  épület, a bányamentő, a tűzoltóság, a Gőzfürdő, a Cseri-strand. Igazi kisvárosi(as) településrész formálódott.

Ilyen épületek jellemezték Ótelep egykori arculatát. Balról az első épület a patika,
a harmadik a Tiszti kaszinó. Jobbra: a villákhoz jellegzetes kiskertek tartoztak...

Ótelepről előbb Felsőgallára, majd Újváros megépültével ide költözött a közigazgatási, adminisztratív központ: Óváros és Újváros kettőssége később is megmaradt, hiszen a bányaközpont Óvárosban maradt, és továbbra is ez jelentette a gazdasági súlyt: a tanács a rendszerváltásig – talán még utána is – a bánya „filiáléja” (Makovecz) maradt, noha a közigazgatás központi épületei Újvárosban épültek meg. Az ötvenes évek fejlesztéseinek (szocreál lakótelepek építése) földrajzi elhelyezkedését a bánya is befolyásolta, azzal, hogy meglepetésszerűen és gyakran változtatta meg az alábányászandó területek helyét és nagyságát. Az első emeletes házak Major Máté tervei alapján épültek: az „élmunkás házak”, (1949) még ma is elegáns elrendezésükkel, igényességükkel hívják fel magukra a figyelmet.

Igazán szép épületek határozták meg Óváros arculatát, kisvárosi hangulatát. A Bányászkórház, a formájában és funkciójában sokszor változó Népház (az 1917-es angol barokk épület a közelmúltban újult meg), a társulati patika (lebontva), az OTI épülete (átépítve). A mai Népház utcában a gyönyörű villák és rendezett parkok, kertek mára eltűntek, az átépített Gőzfürdő pedig régi patináját vesztette. Ezek mellett a Cifra-palota (Tisztikaszinó) külön is megérdemel néhány szót. Keserü Katalin építészeti szakírónak a Toroczkai Wigand Ede életét és munkásságát bemutató kötetéből tisztázódott, hogy a kaszinó épületének tömegképzése megegyezik Toroczkai és Jánszky Béla tervével, felfogásában ugyanolyan, mint a tatai Vaszary-villa és a nyergesújfalui Ridly-villa, ami bizonyíthatóan Toroczkai munkája).

Az 1922-ben épült Cifra-palota a bányavállalat tulajdona volt a 90-es évek elejéig, a bánya felszámolása után végül – kanyargós úton – magánkézbe került, az állapota azóta is folyamatosan romlik. Tény: a nehezen megközelíthető helyeken lévő egykori aknák szépen, az eredetinél is jobb állapotban várják a véletlenül odatévedőket, a városban lévő patinás épületek pedig egyre másra tűnnek el a föld színéről.

A megyei önkormányzat tulajdonában ragadt bányászkórházat szép lassan széthordják, beázások miatt mállik az egész: pedig felújítva akár a Pfaff Ferenc 1909-es gyulai iskolaépületét idézhette volna. (A vagyonvesztésért nem felel senki?). Pedig a Gyémánt Fürdő és a felújított Népház-színház társaságában a konferenciaturizmus fellegvára lehetett volna. Az Omega Park lenyűgöző épülte most éli át újabb reinkarnációját: hamarosan ideköltözik a Kormányhivatal, ami új funkciókat ad Óvárosnak. A városrészek versenye tovább folytatódik... EGO

Szervezeti változások várhatók Tatabánya kulturális életében

A tervek szerint halad az egykori Közművelődés Háza átalakítása – hangzott el a „Tatabánya a Vértes Agórája” című, TIOP-1.2.1-08/2-2009- 0004 számú projekt szakmai nyitórendezvényén a közelmúltban az Árpád Szállóban.

A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósul meg. A WHBVEMÉV-SZER Konzorcium képviselői a kivitelezést előreláthatóan 2012 decemberében fejezik be.

Az építkezés látványos szakaszba ért az elmúlt hónapokban: a kamionok ki-be jártak a lazán elkerített építési területen, az épületet „csontvázig” lebontották, a fémkolosszuson belül falak tűntek el és új falak keletkeztek. A téren már elkészültek az esztétikus fapavilonok: ezeknek sokrétű funkciót szántak a tervezők, talán még kellő árnyékot is vetnek az ott megpihenő vándorra.

Mindezek mellett elkezdődött a szakmai programok előkészítése is, aminek első, szintén látványos jele, hogy két munkatárs is bekerült az Agóra (újjá)szerveződő
stábjába. Azért jogos az „újjá” előtag, mivel jobbára a néhai Közművelődés Háza valamikori munkatársaiból toborzódik a leendő munkatársi gárda, az új feladatokhoz azonban természetesen új kollégákra is szükség lesz. Az első lendületben Sámuel Botond nyerte a Vértes Agórája „főfőnöki” posztját, a szakmai felelős Mók Ildikó lett,
munkatársa pedig Cserteg István, aki korábban a civilként tehetséges rockzenekarok felkutatásával foglalkozott.

A nyitórendezvényen  Schmidt Csaba polgármester bevezetője után természetesen
ők is bemutatkoztak, és ott voltak a régi kmh-s kollégák is. Az Agóra ugyanis máris teljes erővel szervezi a jövőt, miközben a Szent Borbála téren még halmokban
áll a bontási törmelék, az épület nyitott falain keresztül még zabadon nyargal a szél, kistérségi szinten a kis csonka csapat már a „kultúrházak” vezetői, művelődés-szervezői stb. előtt érvel a tatabányai közművelődés újjászületése mellett: olyanok, akik korábban ennek a témának csak részben lehettek részesei.

Az elképzelések szépek és hangzatosak: a város (az Agóra program megálmodói) szeretnék, ha a megújult épület igazi  találkozási ponttá válna. Mók Ildikó szerint a korszerűen felszerelt létesítményben nyitott és befogadó közösségi térként szolgálják majd a város polgárainak, civil szervezeteinek, alkotóinak, intézményeinek
kulturális kezdeményezéseit, de barátságos, hívogató teret kínálnak a spontán betérők számára is. Szórakoztató programjaik a kortárs kultúra értékeinek közvetítését, a helyi tehetségek felkarolását egyaránt célozza.

Az élethosszig tartó tanulás feltételeinek biztosításával pedig minden korosztály számára képzési lehetőségeket kínálnak. Mindezeken túl, a kistérség településeinek
közművelődési intézményeit, szakembereit szolgáltató és tanácsadó munkájukkal
is támogatni szándékoznak.

A célok szépek és nemesek, de kérdés, ezek mennyire illeszkednek majd az évtizedek óta kialakult struktúrával és programokkal működő hasonló intézmények
mellett, különösen, hogy szervezetileg mindegyik az Agóra fennhatósága alatt működik majd. A Tatabányai Múzeum új állandó kiállítással, foglalkoztató-teremmel, illetve múzeumpedagógiai és közművelődési rendezvényrendszerrel készül a jövő év elején várható nyitásra – mondta Fűrészné Molnár Anikó múzeumigazgató, felsorolva az elképzelések részleteit.

A Virág Csaba tervei alapján a nyolcvanas évek közepén némi módosítással és egyszerűsítéssel megépített high-tech épület átalakításának terveit a tatabányai Planbau Mérnöki Iroda Kft. munkatársai készítették el. A posztmodern köntösben újjászülető épület a nyitottságot, a szabad betérést, a „más minőségbe” való áthaladást jelképező és csalogató, impozáns narancssárga kapuval, a környezet méltó rendezésével méltó színtere lehet a tatabányai (köz)művelődésnek, ami a helyi művházak integrálásával kezdődik. Formailag. A tartalom az új csapaton múlik majd.

A „forma” pályázati pénzekből valósul meg. Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata 2009-ben a Társadalmi Infrastruktúra Operatív Programban pályázott az „AGÓRA – multifunkcionális közösségi központok és területi közművelődési tanácsadó szolgálat infrastrukturális feltételeinek kialakítása” című pályázatra. A támogatás összege 1,6 milliárd forint, az elszámolható összköltség 1,8 milliárd. Az épület rekonstrukciója mellett ebből az összegből valósul meg a teljes
körű akadálymentesítés és épülnek új parkolóhelyek. VT

Látványos és időszerű változásokat hozhat Tatabányának is a Nemzeti Infra-struktúra Fejlesztő (NIF) Zrt. Biatorbágy–Tata vasútszakasz uniós forrásokból tervezett fejlesztése. A megyeszékhely vasúti pályaudvara is megújul, és végre elkészülhet a Dózsakert felé vezető vasúti felüljáró. Uniós forrásokból fejlesztik a Budapest-Hegyeshalom vonalat, Dózsakert és Újváros között pedig hídház épül.

Jelenleg a 2014-2020 közötti pénzügyi támogatási időszakban esedékes pályázat előkészítése folyik. A pályaszakasz felújítása – a nyomvonal korrekciója, a pálya megerősítése – után a nemzetközi vonalon 140-160 km/órás sebességgel közlekedhetnek majd a vonatok.

A fejlesztés érinti a tatabányai vasútállomás területét: a pályatesteket áthelyezik, a gyalogos felüljárót átépítik, bővítik. A tervezők a vasútállomás és a peronok kapcsolódásának több alternatíváját is megvizsgálták. Az egyik megoldás szerint az állomás közvetlenül elérhető lesz a városközpont felől. Dózsakert irányából az
Erdész utcához csatlakozna.

A terv szerint a váróterem és a kiegészítő helyiségek a sínek fölött létesülő „hídházban” kapnak helyet. A korszerű építészeti eszközökkel létesülő épület-együttes a vasúton érkezők számára betöltheti a „város kapuja” funkciót. A Győri úti és Erdész utcai csatlakozásoknál az aluljáró, a terepszinti járdák és a gyalogos hídrendszer gyalogosan és kerékpárral is elérhető lesz, az idősek és mozgás-korlátozottak liftet vehetnek igénybe, az állomás peronjaihoz igyekvő utasok pedig mozgólépcsőket és felvonókat is használhatnak majd.

A gyalogos híd közvetlenül kapcsolódik a buszpályaudvarhoz, és mindkét végpontjánál személygépkocsi- és kerékpárparkolók létesülnek, így biztosítják az úgynevezett többféle közlekedési eszköz csomóponti találkozását (intermodalitást). A híd Mozdony utcai szakaszához a tervezők egy-egy „Sóhajok hídját” kapcsoltak, amelyeken át akadálymentesen lehet eljutni a Konzum és a Vértes Center épületébe.

A tervek szerint Alsógalla vasúti megállóhely a Kormányhivatal (korábban Omega Park) közelébe kerül, szorosan kötődve a már épülő autóbusz fordulóhoz. Így itt is biztosítható lesz az intermodális közlekedési kapcsolat. Ugyancsak része lesz a projektnek Sárberek és Bánhida városrész közúti kapcsolatát biztosító műtárgy (aluljáró) tervezése is. Az önkormányzat az úthálózat fejlesztésével járul hozzá a városrészek összekötéséhez.

Jelenleg még készülnek a tervek, amelyek kellően futurisztikus arculatot  kölcsönöznek a térségnek. Ha nyer a város, 2013-ban kezdődik az építkezés... ER

Pályázati lehetőségekkel is segítik az önkormányzatokat, hogy a központi forrásokból megújítsák, megszépítsék a városok központi tereit, új funkciókat telepítsenek oda. A régi városok terei hajdan adminisztratív és kereskedelmi gócpontok is voltak, itt cseréltek árut és információt a helybeliek, itt intézték világi és egyházi ügyeiket, itt pihentek; idővel azonban a „klasszikus” értelemben vett agórák annyira védetté váltak, hogy lassan kikoptak onnét azok a funkciók (éttermek, üzletek, szolgáltatások), amelyek elevenséget, lüktetést vittek oda. Ha e főterekbõl „múzeumot” csinálnak, turisztikai vonzerő, élményelemek nélkül, kik fognak odajárni? Két városban néztük meg a lehetőségeket.

Tatán a Magyary-terv is foglalkozik a Kossuth tér átépítésével, néhány éve a Tata Barátainak Köre évkönyvet jelentetett meg a tér jövõjével kapcsolatban. A Fellner Jakab Kör a Bordó Házban szervezett találkozókat, ahol építészek és civilek cserélték ki gondolataikat a csaknem egymilliárdos tatai beruházásról.

Markos Anikó okleveles építészmérnök:
– Az egyik találkozón Török Péter tájépítész és -tervezõ gondolatait a Kossuth tér
tervéről még „munkaközi” állapotban hallgathattuk meg. Egységes volt a
véleményalkotók elvárása a tér funkciójával szemben: nem lehet „csak” reprezentáló rendezvénytér, hanem nyüzsgő, kisvárosi multifunkciós térként kell üzemelnie. Több eszközzel biztosítani kell azokat a peremfeltételeket, amitõl a tér alkalmas rendezvények, kirakodóvásárok befogadására, hogy a hétköznapok élettere is legyen: az itt lévő üzletek, hivatalok megközelítését, a szolgáltatók, vendéglátók kitelepülését is lehetővé teszi.

– Ennek több feltétele van, például a közlekedés, mégha korlátozott mértékben is.
– Fontos, hogy az itt közlekedõknek, ügyet intézőknek megpihenést is nyújtson, élményelemek tegyék egyedivé, ugyanakkor méltó környezetet adjon a meglévő Mária szobornak. Igényes élettere legyen a tér környezetében lévő iskolák sok száz diákjának.

– A tervező kiemelt szerepet szán a tér templom felé eső részének. Itt azonban a szintkülönbség nehezíti az elgondolást.
– A szintkülönbséget „használható módon” kell áthidalni, hogy a támfalakkal ne akadályozza meg azt az elgondolást, hogy összefüggőõ felületek biztosítsák a térfalban
működő funkciók és a tér közvetlen kapcsolatát. Ez a kontaktus a burkolatok összefüggő rendszerével, kiemelt szegélyek nélkül, „átjárható” burkolatváltásokkal oldható meg. A gépkocsik közlekedése a tér kialakításának alapfeltétele. Az autók kitiltása a térről
a hétköznapokon nem biztosít életképes jövőt a kisvárosi létnek.

– Milyen szempont alapján lehetne elemezni a várható következményeket?
– Fontos hogy NE olyan idegenforgalommal rendelkező nagyvárosi reprezentatív terekkel vessük össze a tatai Kossuth teret, ahol a hétköznapot is az idegenforgalom „uralja”. Olyan kisvárosokról vegyünk példát, ahol sikerült nyüzsgő, forgalmas teret kialakítani – térrendezési eszközökkel, burkolatrendszerekkel, térbútorokkal, „élményelemekkel” – az ott lakók számára. Ez nem zárja ki a hétvégi, alkalomszerű „reprezentálást”, rendezvények befogadását. Kell, hogy teret kapjon a hétköznapi „kiszolgáló” funkció, a közlekedés – parkolás, amelyet olyan eszközökkel kell megoldani, hogy ne ösztönözze a téren az „átjáró” forgalmat, ugyanakkor biztosítsa a célforgalmat.

– A burkolatokkal mennyire lehetne érzékelhetővé tenni ezt az elképzelést?
– A burkolati rendszer kialakításakor nem szétválasztott (út-tér), hanem egységes koncepció alkalmazásával „univerzálisan” használható közlekedési – parkolási felületeket lehet integrálni a burkolati szövetbe. A tér másképp viselkedik a különböző idõszakokban, így a napközbeni gépkocsi parkoló forgalmat 16 óra után a nyugalom, forgalom csökkenése váltja fel, ehhez kell rugalmasan alkalmazkodnia a tervnek. Az a burkolt felület, amely napközben út és parkolóként funkcionál, délután, este a kávéház terasza legyen. Ha ilyen feltételekkel alakítják ki a teret, forgalomtechnikai korlátozásokkal a különbözõ napszakokban, hétköznap és hétvégén, ünnepnapokon különböző módon lehet használni.

– Következõ alapkérdés a zöld felületek, faültetések kialakítása.
– Három peremfeltételt ajánlunk a tervezési koncepcióhoz. Elsőként a meglévő faállományból azt a néhány egyedet be kell integrálni a koncepcióba, amely feltétlenül megtartásra érdemes és méreténél fogva „pótolhatatlan”. Másodikként a tervezett fasorok, új beültetések nem takarhatják a térfalakat, a teret körülvevő épületállományra való rálátást nem csökkenthetik, hisz éppen ez a rekonstrukció egyik célja, hogy a jelenlegi „park”, zöld „liget” mögül kibontsa, láthatóvá tegye a teret körülvevő térfalakat.
Harmadszor az újonnan kialakuló zöld felületnek biztosítani kell olyan „használati értéket”, amely a tér leburkolásával létrejövő nyári túlmelegedést részben kompenzálja, lehetõséget ad „árnyékba húzódásra”, lombkoronája oxigént biztosít a nyári hőségben. E nélkül a tér nyáron használhatatlan lesz. Ugyanezen célból nemcsak „élmény”, hanem használati funkcióval is bír a térre tervezendő vízfelület.

***

A megyeszékhelyen a városházával szemben a tervek szerint százszobás, négycsillagos, alapvetően üzletemberekre számító szállodát terveztek vállalkozói tőke bevonásával. Az elképzeléset azonban lesöpörte a tervezőasztalról a válság. A Fő tér másik részének felújítását azonban sikerült elkezdeni.

László Tibor építészmérnök, Tatabánya korábbi főépítésze szerint a megyeszékhelyen nem alakult ki a történelmi belvárosokhoz hasonló központ. A fejlesztés célja, hogy ezt „pótolja”, hogy Tatabánya központi területe elsősorban a saját lakói számára vonzó,
sokrétű funkcióval bíró, modern építészeti együttessé alakuljon át.

– Milyen fejlesztésekről van szó? Mik alakíthatják át a tatabányai városközpont jellegét, funkcióit?
– Létrejönnek a kapcsolatok a Fő téren a környező nagy forgalmú helyekkel, a Vértes Centerrel és a Csónakázó tó körüli parkkal. Kiépül a főiskola két épületét összekötő gyalogút, az emeletráépítéssel pedig bővül a városháza.

– Mekkora összegekből valósulhat meg a beruházás?
– A központ megújulását célzó projekt összköltsége meghaladja a 1,35 milliárd forintot, az uniós támogatás összege egymilliárd forint.

– A főtér felújításához a pénzügyi támogatáson kívül szakmai segítséget is nyújt az Európai Unió.
– Az Európai Unió Urbameco nevű szervezete a tanácsadástól a pénzügyi támogatásig ilyen volumenű feladatokkal foglalkozik. Tatabánya részt vehet ebben a nemzetközi projektben. Két akcióterületet lehetett megnevezni: az egyik a Fő tér – Szent Borbála tér egysége, valamint Bánhidán a Kossuth út és a katolikus templom környéke, mint városi alközpont. Ez utóbbi azonban már kiesett a rostán. Az Urbameco Birminghamben mutatta be, hogy a felújítás miként működik máshol.

– Az önkormányzat ennek hatására írt ki ötletpályázatot.
– Három pályázat dolgozta fel, hogy a sokszor elkezdett, de soha be nem fejezett, széteső városközpontban hogyan lehet úgy fejleszteni, hogy az egységesítse, lakhatóbbá tegye a tereket, életet öntsön a centrumba, amire most büszkék sem vagyunk, és ott nem is szívesen időzünk. A három pályázó: 1. PLAN BAU Kft., Tatabánya (Páll János csapata), 2. MARÉP Kft., Tata (Markos Anikó csapata) és 3. A.D.U. Kft., Budapest (Gajdos István csapata). Mindhárom pályamunkában voltak megvalósításra váró ötletek, de negatívumok
is, vagyis a szakmai zsűri egyiket sem jelölte abszolút győztesnek.

– Mi a tervek kiindulási pontja?
– A tér burkolataiban, növénytelepítéseiben, vízzel való gazdagításában voltak eltérések, ebben a 2. pályázat jeleskedett. A tér lezárását a régi Centrum áruház felől az 1. pályázat eléépítéssel, a 2. pályázat hozzáépítéssel kívánja orvosolni. Javaslatok születtek a volt telefonközpont környékének fejlesztésére, hogy a Győri út és a felüljáró híd felől is szebb térfal és jobb terület-kihasználás legyen elérhető. Még vita van a telefonközpont melletti parkoló többszintűsítésére, a crossbar központ bonthatóságára, a tér fölszabadítására. A felső térszinten kimaradt a tervből a polgármesteri hivatal előtti parkoló, ami a térszint alá süllyesztve hasznos lett volna. A volt Centrum előtti téren át lehet helyezni a buszmegállót. A józanabb megoldások azt sugallják, hogy a szálloda végfalához hozzá lehet építeni. A városháza nagy tanácsterme is átépíthető, fejleszthető. A tér közepén szökőkutat és szobrot helyeznek el.

– A sétáló utcán át lehet eljutni a Fő térről a Szent Borbála térre.
– Ez az átkötés is fontos, ahogy az eddigi négy kisebb-nagyobb terecske lehatárolása,
gyalogos öszszekötése is. Volt olyan javaslat, amely a Szent Borbála tér szétfolyó
jellegét úgy orvosolná, hogy osztaná a teret a kamara épületének továbbépítésével.
Az Agóra programban átépülő Közművelődés Háza előtt bővíthető a parkoló, de cél a burkolt felületek gazdagítása is. Módot kell találni arra is, hogy a rendezvények
nyaranta kitüremkedjenek a Házból a térre.

***

A Fő tér átépítése és az Agóra program megvalósítása az év végig fejeződik be. A szálloda és a mélygarázs építése ugyan elmarad, de az Árpád Szállótól északra és délre eső rész (a Szent Borbála tér) hamarosan teljesen megújul. Tatabánya új közösségi terekkel gazdagodik. (Forrás: Pont magazin, Dunántúli Krónika) 

Számomra igazi főtér a győri Széchenyi tér (egykori tanárom szerint Közép-Európa egyik legszebb barokk tere): másfajta hangulata, mozgalmassága, múltja miatt pedig a Dunakapu tér. Arányai, tágassága okán a váci fõtér felér egy időutazással: az a pazar pompa, amit a felújítása után kínál, páratlan széles e hazában. Talán mégsem?

Az esztergomi Széchenyi tér indulhatna a „leg”-ek között, a tatai Kossuth tér még csak egy ígéret, messze a dicsérõ jelzőktől. Tatabányán most igyekeznek kitalálni azt, ami másutt évszázadok munkája: „Szocreáliában” a hatvan év erre is kevés volt.

A fõterekről másként gondolkodnak a szakemberek (építészek, kerttervezők, urbanisták) és megint másként a lakók vagy éppen a turisták. A helybeliek élhetõ tereket, a közösségek számára is megfelelő kényelmet, otthonosságot és biztonságot nyújtó agórát szeretnének, ahol jó elidőzni, vásárolni, süteményt majszolni, vagy éppen végigélvezni egy előadást, koncertet. A látogatók számára ezeken túl még kell az az élmény, az az esztétikai többlet, amit csak egy „idegen” város képes nyújtani: ugyan ki nem kapja fel a fejét a történelmi városrészek rendezett utcasorai, műemlékei, hívogató főterei láttán?

Esztergom ilyen; a Széchenyi tér mindazt kínálja, amit a váci, a győri főtér, plusz olyan élményelemeket, ami csak e dunamenti királyváros sajátja.
A tatai Kossuth tér hasonló irányba, a közösségszervező, befogadó agóra irányába
fejlődne (vissza). Vissza, hiszen eredete, hagyománya ugyanaz, mint az esztergomié: a piac, a városháza (a barokk kisvárosban néhány évig községháza) és tatai többletként a templom: minden kellék, ami a főtérhez kell.

Tatabánya az alig több mint százéves kolóniából (hogy legyen saját vásárnapja!), elõbb község, majd nagyközség lett, 1947 óta város, négy elődtelepülés összevonásával. Mondhatni, ami akkor előnynek tûnt, a központ szempontjából hátrány: mivel nem volt
egy igazi centruma, sok „centruma” lett. Tradicionálisan Felsőgalla lehetett volna, aztán a gazdasági túlsúly (bányaközpont) Óvárost hozta helyzetbe, késõbb Újvárost, aminek tervezett „barokkos” adminisztratív központja – a Bánhidáig nyúló hosszanti főtengellyel – csak félig épült meg. A megyeháza és a pártszékház (a mai városháza) által határolt teresedés parkolóhellyé nőtte ki magát, a fõteret és a hozzá kapcsolódó kisebb részeket ellepték a bankok – olykor a vendéglátóhelyek rovására.

Ennek előnytelen hatásait most érzi mindenki, aki szeretné valamilyen módon befolyásolni a tatabányai Fő tér életre keltését. A szórakozóhelyek az Árpád Szállótól a Konzumig szétszórtan működtek, amíg működtek, méghozzá jól! Volt Belvárosi Kávéház, Patkó Söröző, az Árpádban presszó, éjszakai bár, később rockkocsma az alagsorban kiváló zenei
programokkal (és mindez mindig nagy forgalommal): ezeket ma felváltotta egyetlen söröző, aminek bejárata sem a tér felől van, a Vadorzó is profilt váltott, a korábbi szórakozóhelyek területét bankok és szolgáltatók foglalták el. az eredmény? A kvázi központ délután kiürült.

Tatabányán nem alakult ki a történelmi belvárosokhoz hasonló városközpont. A fejlesztés célja, hogy ezt „pótolja”: Tatabánya központi területe elsősorban a saját lakosai számára vonzó, sokrétű funkcióval bíró, modern építészeti együttessé alakuljon át. A Tatabánya megújulását célzó projekt összköltsége meghaladja a 1,35 milliárd forintot, az uniós támogatás csaknem egymilliárd forint – kevesebb, mint az eredetileg kért támogatás. A csökkentett beruházás 2011-re készülhet el.

Esztergomban még 2002-ben pályáztak a belváros komplex rehabilitációjára: a 20 milliós forrásból elkészült a koncepció, majd – az Európai Unió 660 milliós támogatásával – 2006-ra megújult a Széchenyi tér. A forgalom elől elzárt, megjelenésében vonzó főtér
született. Megújultak a térfalak, a díszburkolat, amely a magyar királyok ünnepi palástjának mintázatát követi. A hajdani Szent Lőrinc templom alapját kőkirakás jelzi. Az egykori ostorfák helyére 30 platánt és 14 Bori hársfát ültettek.

A vízió szerint a tér gasztronómiai és közösségszervező központ (lenne), az itteni üzlehelyiségek is csak ilyen engedélyt kaptak. A tér látványos, szép, fiatal fákkal és utcabútorokkal – sok olyan elemmel is büszkélkedhet, amivel például a győri Széchenyi tér nem – mégis csak részben tölti be megálmodott szerepét: az esztergomiak az okát is sejtik. A sejtelmek azóta valóra váltak: életet csak az időnként felállított - egyébként pofás - bódéváros és a rendezvényszínpad visz a térre. Sajnos a szemetet is, ami a többnapos bulik után még jó sokáig emlékeztet arra, néhány napja itt vigalom volt.

Tatán a Kossuth teret szeretné az önkormányzat – a civilek véleményét is alapul véve – igazi agórává alakítani. Elképzelések már vannak. Elsõ lépésben a térfalakat tennék láthatóvá: a teret övezõ épületeket ugyanis alig-alig lehet látni nyaranta. A tér különböző funkcióit különböző burkolattal és utcabútorokkal jeleznék: ám ha a járműveket (itt is) teljesen száműzik innét, a térre aligha költöznek üzletek, továbbra is gyér marad
a forgalom. Kihal a köztér. Talán a tataiak okulnak az esztergomi példán és inkább Vácra utaznak tanácsért.

A megoldás? Az egyik mód mindegyik városban a tilalom helyett a járműforgalom
korlátozása lehetne. Vácott bevált.

Felsőgalla a bányászat révén a múlt század elején a térség egyik legfejlettebb, legnépesebb és leginkább városiasodó, polgárosodó településévé vált. Városrészeit, legendás utcáit ma már jobbára régi fotók, képeslapok őrzik: a településszövet jókora része ugyanis – okkal – a szanálás áldozata lett.

Felsőgallát, a mohácsi vész után, 1529-ben elpusztult honfoglalás-kori szalagtelkes települést 1733-ban telepítette be földesura, Esterházy József Würzburgból, Elzászból és Strassburgból származó katolikus vallású németekkel, akik telepítési kedvezményt is kaptak. A községet 1884-ben érte el a Budapest-Komárom vasútvonal, ami elősegítette fejlődését, ám az igazi fordulópontot 1896, a szénbányák megnyitása jelentette. A bányatelepek közelsége sok iparost és kereskedőt vonzott, akik a régi falusi mag köré polgárias jellegű utcasorokat húztak kereskedelmi egységekkel, üzletekkel, kocsmákkal.

Felsőgalla területén 1902-ben kőszénbánya nyílt, itt épült meg a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK Rt.) cementgyára (1911) a mészégető telep (1905, 1913), a téglagyár, a karbidgyár és a kátrányfeldolgozó üzem. (A bányászathoz kapcsolódó gyárak az 1980-as évek végén, a bányászat leépülésével megszűntek. A város néhány éven belül kikerült a környezetszennyezés miatt elhíresült „piszkos 12” település közül.)

Mendöl Tibor és Bulla Béla írja a Kárpát-medence földrajza (1947) című munkájában: „Felsőgalla bányász- és nagyipari tömörülése ebben az alakjában  a múlt század (19. század) utolsó évei óta keletkezett s létét a szénnek köszönheti. Elődje három szalagtelkes falu: Felsőgalla, Alsó-galla és Bánhida. Ezek a mai tömörülés szélét jelölik s alaprajzukkal, építkezésükkel még világosan felismerhetők. Közbül csaknem mindent kitöltenek a közigazgatásilag részben Felsőgallához, részben az újonnan keletkezett Tatabányához tartozó bánya- és gyárépületek, vasúti rakodók és a szabályos utcahálózatú munkásnegyedek”.

Korabeli képeslap. A 15 ezer lakosú, erősen városiasodó Felsőgalla spontán formálódó központja 

Felsőgalla a térség legpolgárosodottabb települése, melyet bizonyít, hogy 1913-1948 között nyomdája, polgári iskolája is volt, emellett számos szociális, kulturális, kereskedelmi intézménye, szervezete alakult ki. A 20. század első felében az egyesületi élet fellendült: 1911-től 1949-ig 25 egylet, csoport, szövetség alakult és működött Felsőgallán. A házak között az újabb (polgári, századeleji) építészeti formák is megjelentek. A fellendülést bizonyítja az is, hogy 1910-ben lakosainak száma már 9563 volt (6347 magyar, 2217 német és 367 szlovák, a többi más, nem ismertetett nemzetiségi csoporthoz tartozott).

Nem véletlen, hogy Felsőgalla vált a településegyüttes első, erősen városiasodó központjává az új kereskedő és iparos polgári réteggel. Új utcák, üzletek, áruházak nyíltak, a hajdani községháza helyén húzták el az első városházát, ahol a 1947-ben, a várossá egyesítés évében megalakult Tatabánya megyei város. A  várossá egyesítéssel, a VI-os, VII-es, VIII-as telep, Mésztelep kialakulásával, Felsőgalla nagymértékű, kisvárosias fejlődésével, kereskedelmi és szolgáltatóközponttá alakulásával a térségben jelentősen megnőtt a gazdasági súlya. Lakóinak száma ebben az időben elérte a 16 ezret.

A felsőgallai községházát 1940-ben építették a régi helyére. Az 1947-es egyesítéskor az első polgármester, Andó Gy. Ferenc az egyik emeleti irodában rendezkedett be: innét irányította az akkor 40 ezer lakosú város életét. Az épületre az 50-es években építették a harmadik emeletét, míg az újvárosi tanácsházába nem költöztek. A felsőgallai középület a rendszerváltásig munkásőr-laktanya, majd szolgáltatóház, levéltár lett.

A 60-70-es években szanálták a Felsőgallához tartozó VI-os, VII-es telepet, a városrész szinte „leszakadt” a várostestről. Ma már csak a Mésztelep létezik a periféria peremén, erősen lepusztult, gettósodó formában. Kis közösség fotókon, maketteken is őrzi a hajdani Mésztelep emlékét. itt állt hajdan az Arany János Iskola, amely építészeti remekmű volt és stílusában (a Bányakórházzal, a Munkásotthonnal, a Tiszti kaszinóval együtt) a historizmusból kinövő szecesszió és erdélyi építészet különleges ötvözetét valósította meg. Talán ez is a Tatabányára áramló alföldiek egyik szellemi-kulturális öröksége volt. Az iskola épületét napok alatt széthordták a mésztelepi új bevándorlók, a Bányakórház buldózerekre vár, a Tiszti kaszinó még omladozó vakolattal is állja a sarat.

Középületei közül legnevesebb a hajdani polgári iskolából létrehozott Péch Antal Műszaki Szakközépiskola és Gimnázium. Az első világháborús emlékművét, Zsákodi Csiszér János alkotását 1929-ben állíttatták a felsőgallaiak. Látszanak még az egykori iparos és kereskedő polgárok villáinak részben romos, részben sokszorosan átépített maradékai. Az emeletes épületek közül egy utcányi még megmaradt, egy részüket kezdik felújítgatni: a legendás fő út üzletekkel telezsúfolt épületeit azonban ma már csak a régi fotók őrzik.

"Kis tatabányai múlt". Ezek az épületek már csak a kevés korabeli fotón látszanak_ sokakban kellemes emlékeket ébresztenek. Valaha Felsőgalla "közepe" volt

A beruházók érdeklődése egyre inkább kinyílik a szép fekvésű, falusias városrész felé: lakóparkok, kies villanegyedek épülnek, illetve ilyeneket terveznek - nem mindegyiket a helyiek teljes elégedettsége és elvi támogatása mellett. A közelmúltban szépült meg a főutca, a Szent István utca: tágasságával, építészeti megoldásaival egy gazdag sváb falu hangulatát idézi ma is.                                                                 

Ha végigpörgetjük szemünk előtt A Közművelődés Háza alig három évtizedes történetét, sokféle változást rögzíthetünk. A ház építéstörténete valóságos kis helyi „csoda”: akkor ki gondolta volna, hogy Virág Csaba módosított (lecsupaszított) high-tech terveiből 1978-tól többszöri nekifutásra nem egy gabonatároló, hanem a Komárom Megyei Művelődési Központ (a korabeli útikönyv szerint Megyei Munkás Művelődési Ház) épül, és itt kap helyet a Munkásmozgalmi és Ipartörténeti Múzeum is... Persze akkor a teret még Felszabadulás térnek hívták.

Az építkezés előrehaladtával és a ház elkészültével persze módosultak a köztéri elnevezések és az intézménynevek is: a Felszabadulás tér északi részéből szellemesen Fő tér lett, a déli részét Szent Borbálának keresztelték el. Az új intézménynek sem találtal első nekifutásra valami helyi személyiséghez köthető elnevezést, ezért Móricz Zsigmond egyik cikkéből kiragadva A Közművelődés Háza elnevezést kapta a fura épület.

Agilis igazgatói, dr. Éless Béla majd Salamon Hugó – aki ma már sajnos csak „lakik” Tatabányán – sok ötlettel próbálta barátságossá tenni az épületet, amely a sokféle kezdeményezés ellenére sem vált igazán a tatabányaiak kedvencévé: ha mégis, az inkább valóban tartalmas programjainak volt köszönhető – amíg voltak ott programok. A bezárás előtti néhány évben aztán igazából csak a felújítás alatt álló Népházban működő színháznak volt befogadó létesítménye. A Tatabányai Múzeum viszont állandó és időszaki kiállításaival sokakat vonzott.

A ház vállalkozói tevékenységei között strandokat, utazási irodát, nyomdát és kiadót, majd rádiót üzemeltetett (később a Kortárs Galériát, majd a Turul Mozit is). Otthont adott 24 csoportnak, a Komárom Megyei Játékszínnek, itteni kezdeményezésből (Várudvari Játékok) nőtte ki magát a tatai Víz, Zene, Virág Fesztivál. Éveken át házigazdája, szervezője volt a Szentiván-éji karneválnak, a Társasági Estélynek, a Tatabányai Autószalonnak, a Motorbörze és -kiállításnak, és még sorolhatnánk, mi minden történt itt – régen.

Az eredetileg szürke épületet kétszer is átfestették: 1989-ben Henye Péter festett sakálokat, 1994-ben Barabás Márton képzőművész munkája határozta meg az épület ismert külsejét. A felújítást az épület funkcionális hiányosságai, erősen leromlott állapota, szerkezeti és épületgépészeti elavultsága tette szükségessé. Az átalakítást a Vértes Agórája program tette lehetővé.

 A munkálatok az év elején végre megkezdődhettek. A Közművelődés Háza december 12-éig  Vértes Agórájává alakul át. A felújítás uniós, állami és önkormányzati támogatással valósul meg. A város január 17-én írta alá a szerződést a WHB-VEMÉV-SZER Konzorciummal, a megismételt közbeszerzési eljárás nyertesével.

Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata 2009-ben sikeresen pályázott a Társadalmi Infrastruktúra Operatív Program keretében az AGÓRA – multifunkcionális közösségi központok és területi közművelődési tanácsadó szolgálat infrastrukturális feltételeinek kialakítása című pályázati felhívásra. A Tatabánya – a Vértes Agórája című projekt keretein belül az év végéig megújul a Közművelődés Háza és a Tatabányai Múzeum épülete.
Az uniós programban megvalósítandó projektben a támogatás összege 1.567.948.458 forint, míg a projekt elszámolható összköltsége 1.844.574.929 forint. Ebből jut az akadálymentesítésre és új parkolóhelyekre is.

A Vértes Agórája projekt épülete jövő januártól multifunkcionális közösségi központként működik. A felújítás révén a jelenlegi épület 384 m2-rel bővül, így a beépített terület a bővítés után 3777 m2-re nő. Az épület hasznos alapterülete 6531 m2, ideértve az alagsort, a földszintet és az emeletet is. A teljes körű akadálymentesítés részeként felvonó biztosítja majd a közlekedést. Az épület körül új zöldfelületet, a beszélgetésekre, találkozásokra alkalmas pavilonokat, szigeteket alakítanak ki.

A program „tartalomfejlesztést” tesz lehetővé. Az Agóra nemcsak egyszerűen művelődési ház lesz. Tevékenysége négy szakmai, tartalmi funkció köré csoportosítható: közösségi-, képzési, oktatási-,  szórakozási, élmény-, valamint kistérségi tanácsadói és szolgáltatási funkció. Ideköltözik a nemrégiben életre hívott Tatabánya Pont Rendezvényszervező Iroda is.

A pályázatban meghatározott szakmai célok megvalósításának előkészítésére már most két szakember is dolgozik, hogy a januári startig ezen a területen is minden készen álljon - okulva a Népház-rekonstrukció következetlenségeiből. Feladatuk a beruházókkal egyeztetni többek között azt, hogy „merre nyíljék az ajtó”. Reméljük, igazi közösségek felé nyílik majd az a fránya szerkezet...

A lécet magasra tették az elődök. A város közönsége kíváncsian figyeli, a két új megbízott mennyire ügyesen és hitelesen lesz képes megbirkózni a feladattal.

Ismét dömperekkel, darukkal, betontörőkkel és teherautókkal írták/írják mostanság a tatabányai Fő tér legújabb kori történetét. Néhány napja még a burkolat felszedésével bajlódtak, ma már a gépek hatalmasakat harapnak a tér korábbi, parkosított részébe. „Leomlott” az egykori tanácsterem épülete, sőt, már csaknem kész a leendő épületegyüttes markáns, üvegfalú tömbje.

Pár hónapja megszokott látvány a Fő téren a markológépek, teherautók folyamatos mozgása. A mintegy másfél milliárd forintos beruházás részeként (az uniós támogatás ebből egymilliárd) a Fő tér sokrétű funkcióval bíró, modern építészeti együttessé alakult át. Az Árpád Hotel mellett gazdasági szolgáltatóház épül mélygarázzsal. Az elfogadott három pályamű mindegyikéből csipegettek egy kicsit, és ezekből állt össze Tatabánya új belvárosa.

A tervek megyőzőek ezúttal is: az áruház előtti teret alkalmassá teszik közösségi rendezvények megtartására. Ide borfesztiválokat, vásárokat terveznek, miközben az eddig hatalmas teret (ismét) épületekkel szűkítik be. A városháza régi tanácstermét teljesen átépítik: a földszinten a térre nyíló kávézó lesz, a tanácsterem pedig az emeletre kerül. Eddig rendben is volna, régi épület ugyanis semmit nem adott a városképhez. Az új és modern épület párhuzamba állítható a tér alsó végén, a megújult postánál felhúzott új banképülettel. A kávézó új tartalmat adhat a Fő térnek, mint egykor, mikor még volt miért idejárni délutánonként és esténként is.

Most a Fő tér középső részén, az Árpád-szálló (és a mellett épülő, mélygarázzsal ellátott szolgáltatóház), az áruház, és a városháza közötti téren szökőkutat is kialakítanak: hasonlót, mint amilyent Komáromban, vagy Győrben, a nemrégiben felújított Széchenyi téren láthatunk, kipróbálhatunk. Ha más nem is, nyaranta a gyerekek minden bizonnyal ellepik majd a teret, hogy a programozottan előtörő víznyalábok sűrűjében hűsítsék magukat. Nagyobb közösségi rendezvények esetén a víz elzárásával növelhető a terület nagysága.

A nagyra törő tervek szerint természetesen más is lesz majd a téren, ami idecsalogathatja a helyieket. Új szórakozóhelyek, szolgáltatók egészítik majd ki az eddig itt megtelepült vendéglátókat, impozáns látvány kárpótolja majd azokat, akik számára a Mandel Tamás által megálmodott eddigi, Ybl-díjas Fő tér jelentette a városközpontot. A megyei önkormányzat, az okmányiroda és a kormányhivatal elköltözésével jelentősen változnak a Fő tér funkciói, várható forgalma is. Az 1953-ban Skultéty János által tervezett megyeháza – a szocreál építészet egyik kiemelkedő alkotása – a tervek szerint a járási hivatal székhelye lesz.

A most induló projekt révén a Fő tér sokrétű funkcióval bíró, modern építészeti együttessé alakul át, amely színvonalas szolgáltatásokat nyújtó belváros lesz, ami programnak nem is kevés. Ugyanezzel az elvárással bízták meg a hatvanas évek végén Mandel Tamást is, hogy tervezzen ide egy modern főteret, ami többé-kevésbé sikerült is, annak ellenére, hogy számos kötöttséggel kellett szembenéznie. A tér Köztársaság út felőli oldalán a crossbar-központ és a Matáv klinkertégla-épületei lehatárolták a lehetőségeket és megszabták a stílust. Ezt olyannyira, hogy a térségben a MÁV-szálló, a most felújított főposta és a néhány éve épült kis-Tesco is a tégla-architektúra helyi hagyományait követi.

A pénzintézetek székháza, a főposta és az áruház mögötti területen halad a szervizút, jó pár méterrel alacsonyabban, mint maga a Fő téri bevásárlóutca. Mandel Tamás, az egykori tervező szerint e szintkülönbség okos kihasználása eredményezte, hogy Tatabányán nem okoz gondot a szűken vett Fő téren, a bevásárló sétányon a járműforgalom, mert az áruszállítást a szervizúton oldották meg. Ebben legalább egyedülálló a megyeszékhely, nem kell olyan közlekedési anomáliákkal szembesülnie, mint például az esztergomiaknak a Széchenyi téren. (Ott se járnak be autók a térre, de ott nincs más megoldás.)

Az Életfa előtti tér sokadik reinkarnációját éli most: a hajdani Lenin szobor helyén néhány éve még kereszt feszített, aztán a sokat sejtető Életfa került oda. Most önálló alprojektként szerepel a felújításban a kis tér átépítése. Itt diákoknak, nyugdíjasoknak alkalmas pihenőteret alakítanak ki – hogy ez mit jelent, még az idén kiderül. A tervlapok szerint e terület jól összeköti majd a főiskoláig vezető parkot, ám a várakozásokal ellentétben nem kapcsolódik szerves(ebb)en a Fő tér középső részéhez.

Nos, új köntöst kap a Fő tér (egy része). Kisebb lesz, szebb lesz: hogy vonzó is, az menetközben derül ki. Ehhez persze az is kell, hogy megújuljon a tér déli folytatása. De az már az Agóra-program része.                  

A Turul hallatán elsőként minden magyarnak Bánhida, majd Tatabánya ötlik az eszébe. A krónikák szerint Bánhidán győzte le Árpád vezérünk Szvatopluk seregeit: ennek emlékére állították fel 1907-ben Donáth Gyula alkotását, a Turul-emlékművet. Nausch Géza impozáns alkotása a két karddal a városrész múltjára – és a megbékélésre – utal.

A héja jelentésű turul (toghrul) Árpád törzsének (Megyer) volt a totemállata: a legenda szerint e madár vezette be honfoglaló őseinket a Kárpát-medencébe és éppen itt csatáztak a szláv seregekkel. A történészek szerint azonban a csata idején, 896-ban Szvatopluk már két éve halott volt, tehát csak a fiával küzdhettek meg eleink. A krónika romokról ír, az pedig abban az időben csak római kori maradvány lehetett: ilyen pedig akkoriban Környén volt, amit Pannónia egyik fontos római kori településeként ismertek. Az elődtelepülések 1947-es várossá egyesítésekor az új közigazgatási egység nevéül még a Turulalja elnevezés is felmerült. A madár Tatabánya legújabb címerébe is bekerült, bizonyítván, egyik legmaradandóbb helyi hagyományunk továbbéléséről van szó. De vajon tudunk-e valamit kezdeni e tradícióval?

Ahhoz, hogy a Turul turisztikai termék legyen, szükség van vonzerőre, ami a marketinggel is elérhető, jó megközelítésre, szálláshelyekre és megfelelő hozzáállásra. A legenda, a hagyomány Bánhidához köti az eseményt, és talán nem is a hitelesség fontos ma már, hanem az, hogy a magyarok harc árán, kemény küzdelemben és ravaszsággal (a fehér ló mondája) szerezték meg ezt a földet, az új hont. Erre dicső múltra alapozva lehetne látványos „honfoglaláskori” attrakciót rekonstruálni, lovakkal, íjakkal, sátrakkal, magyar vitézekkel. (Hasonló, kisebb léptékű, de szívet melengető jeleneteket lehetett látni például a Káli-napokon is). Az eseményhez kötődően egyéb kezdeményezéseket is meg lehet valósítani, például szobrot avatni, kialakítani a város új (idegenforgalmi) arculatát, aminek egyik kiindulási pontja a honfoglaláskori Bánhida lehet (egyébként sok korabeli lelettel).

A másik végpontot az ipari város tárgyiasult emlékei alkothatják. A városban a bányamúlthoz és a bányászhagyományokhoz köthető rendezvények és látványosságok fontos turisztikai vonzerőt jelenthetnek. A Szabadtéri Bányászati Múzeum az ipari munkásság életmódját a XX. század elejétől a 60-as évekig bemutató élő múzeummal a kontinentális Európa egyetlen ilyen látványossága (csak Wales-ben van hasonló). Nevezetes az egykori iskolaépületben kialakított Szlovák Tájház is, a hajdani szlovák betelepítettek emlékeivel.

A XV. században Mátyás király építtetett kőtemplomot a bánhidai reformátusok számára: Bánhidát ekkortájt mezővárosként emelegetik, ekkor alakult ki a néha ma is Burgundiának nevezett külvárosa. A török idők alatt elpusztult imaház helyére épült Szent Mihály-templom 1742-ben, amit Fellner Jakab 1774-75-ös években átépít: 1885-ben lebontják, és helyére Feszty Adolf tervei alapján épült a ma is látható neoromán templom. Bejáratánál a mártír pap, Makk Béla (1890-1955) emlékműve is fellelhető.

Bánhidán van a város egyik legszebb szakrális épülete, az iskolára épült református templom, melyet Szeghalmy Bálint álmodott meg 1939-ben – az erdélyi Kós Károly által megteremtett magyar szecesszió formajegyeit követve. Az épület egyik „párja” látható például Zebegényben. 

Bánhida egykori önállóságát idézi a ma TIT-székházként működő régi községháza. Előtte a szoborpark – a bánhidai plébános, Fieba József kopjafájával – márciusi 15-ei ünnepségeink hagyományos helyszíne.

A városrész arculata sokat változott az elmúlt évtizedek alatt, bár ahol elkerülték a lakótelepek, helyenként máig megőrizte falusias jellegét, hangulatát. Sajnos több helyütt a harmincas évekből eredeztethető infrastruktúráját, járdáit, útjait is, aminek köszönhetően a csőrepedések számát tekintve a fővárossal vetekszik. Az új családi házas övezetei, sorházas utcái már egy sikeresebb korszakot idéznek...              

Egy külföldieknek kiadott útkikönyvben, amely Észak-Dunántúl látványosságait kínálja az ideutazóknak, Tatabánya nem is szerepel. A magyar turistáknak szánt könyvek legalább ajánlják a Turul-emlékművet, illetve a szabadtéri ipari skanzent (Bánhidán).

A városépítéssel foglalkozó szakkönyvek viszont terjedelmesen értekeznek az egykori szocialista városból újvárossá finomodott település építészeti megoldásaival. Ezen könyvek némelyike kiemelten foglalkozik Dózsakerttel is.

A településrész története jó fél évszázaddal ezelőtt kezdődött.Az 1950-ben elfogadott I. ötéves terv Tatabányán előirányozta Újváros megépítését. A Népgazdasági Tanács az Országos Tervhivatal közreműködésével kijelölte a leendő városrész (és városközpont) helyét is.

A Gerecse alatti enyhén dombos terület mellett Tatabánya-Alsó (Bánhida) vasútállomás melletti, ritkán beépített területen hamarosan megjelentek az első munkások. A vasút túlsó felén Dózsakert néven az 1960-as években született új városrész.
Dózsakert tervezője, Láng Tivadar a hazai panelos technológia kötöttségeit kitágítva tett kísérletet a tömbudvarok ismételt alkalmazására. Az 1950-es évek közepétől visszatérő modernizmus szakít a szocreál maradványával, és zömök sávházakból épít lakótelepeket, ám a hatvanas  évektől ismét a sarokszekció, a relatíve zárt terek kialakítása jön divatba. Meggyesi Tamás értelmezése szerint hiányzik a hagyományos téralkotás értékrendje: a tervezők ekkor megkülönböztetik a belső és a külső teret, a félig-meddig zárt udvarokat. A tömbhatás azonban nem kedvez az átlátási, napozási és átszellőzési követelményeknek: Dózsakert legelső tömbjei ilyenek.

A hajdan Bánhidához tartozó területen a szanálás után a hatvanas években kezdték meg az emeletes téglaházak építését: ezt indokolta gazdaságos beépíthetősége is. Az 1962-es tervek szerint ez volt a városban a VIII. szomszédsági egység a 13-ból: az akkori tervek körülbelül 4300-4400 lakóval számoltak (Tatabánya története, II. 203-204.). Az 1968-as módosított terv szerint már a IX. szomszédsági egység lett, és 10 ezer lakóra méretezték a lakótelepet. Ebben közrejátszott az is, hogy a VI. szomszédsági egységet – Újváros végén – csak 1983 után engedték elkezdeni (alábányászás miatt), ezért Dózsakertben csak emeletes, telekosztás nélküli házak épülhettek. Tény, hogy 1966-70 között a városrészben már 112 ház épült fel.

Dózsakert (3180 lakás) eredetileg hagyományos szupertömböt formáló beépítése azért kezdődhetett meg, mert a 70-es évek elején elvetették a területre korábban készült sávos beépítés gondolatát (Körner-Nagy). Az első ütem Láng Tivadar tervei alapján épült; a II. ütem terveit Zsitva Tibor készítette, amit egy erőteljes zöldsávot tartalmazó szupertömb alkotott. A tengelybe helyezett parkot a Dózsakert utcai családi házak helyén gondolták kialakítani, ám a házak végül megmaradtak.

A tervek szerint a zsákutcás kialakítással alapfokú intézményeket gyalogosútra fűzték fel, ami segítette a szupertömbök beépítési egységeinek lakóudvarszerű formálását is – észak-európai minták nyomán. A cél az volt, hogy az épületcsoportok közé minél kevesebb autó mehessen be, és legyen hely a közösségi funkciókat szolgáló pihenőterek kialakítására.
Új szakaszt jelentett a városrészben az új szolgáltatóegységek kialakítása 1979-ben. A Lövér étterem (ami a közelmúltban egy másik városrészbe költözött), a Vértesalja Áfész központja, az élelmiszeráruház (ma Spar), az új orvosi rendelő, az iskola és óvoda, a Sétáló utca természetes központtá nőtte ki magát, és ebben megelőzi a többi városrészt. A közepén álló terecskét a II. Rákóczi Ferenc szobrának avatásával egyidőben – 2005-ben – a nagy fejedelemről nevezték el. A tér jellegénél, méreténél fogva azonban nem válhat a városrész igazi központjává, mivel ebben a fukciójában osztoznia kell a panelházak aljába szorított bevásárlóutcával. Kár, hogy ennek az üzletekkel sűrűn teletűzdelt résznek nincs szerves kapcsolata az újvárosi kereskedelmi résszel.

Dózsakert, akárcsak 1952-ben Kertváros, a Bánhida területéből lecsippentett földdarabon született meg a Réti út, az Erdész út és a Dózsa György út közötti részen. Központi szerepét, forgalmát elsősorban kereskedelmi egységeinek, és a közeli (már bánhidai) kórháznak köszönheti. Nem véletlen, hogy az itt élőkben sajátos „városrész-tudat” alakult ki, amit erősít a Dózsakerti Közösségi Ház új, nyitottabb szellemisége is...

Ha célirányosan utazunk, feltűnik: mennyire mások a városok a Dunántúl egyes részein, mint például az Alföldön; milyen sok közös vonás jellemzi mondjuk a Fertő-vidék vagy éppen (teljesen más okokból és eredménnyel) a Duna-menti települések sorát. Az urbanizálódás persze más-más mértékben és eltérő építészeti eredményekkel lepi meg a látogatót.

A Dunántúl nagyobbik részének városait a barokk teszi hasonlatossá: megkésettsége okán az alföldi városokat már a klasszicizmus, majd az eklektika (az összes árnyalatával), még később a szecesszió tszi különlegessé a hazai városhálózatban. A falvakra az utcásfalukkal ellentétben a halmazos falvak hányavetisége különbözteti meg, ami egy teljesen más gazdálkodási rendet tükröz.

A néprajzosok szerint a 18. században már önálló építészeti táj a Közép-Dunántúl: a Balaton-felvidék, a Bakony vidéke és a Vértes. Elsősorban az különbözteti meg az innen nyugatra eső területektől, hogy a faépítészet eltűnőben van. A településeken a század harmadik harmadában már a sövény is visszaszorul a alkalmazott kővel szemben.

Az egyre jobban észlelhető táji elkülönülés egyik oka a terület magas számú kisnemesi lakossága. Ezt még növelte a szőlőhegyek extraneus birtokossága. A kőépítkezés a megmaradt emlékek tanúsága szerint az ő révükön terjed és válik helyenként - mint a Káli-medencében - viszonylag gyorsan kizárólagossá.

Az alaprajzi elrendezés látszólag nem különbözik a nyugat-dunántúlitól, itt is minden helyiségnek külön bejárata van. Lényeges viszont, hogy az udvari hosszú homlokzatok előtt már a 18. században gyakran ott található a tornác. Előzménye Sarvalyon került elő éppen annál a háznál, ahol a kályháskemence. Ez a ház feltételezhetően nem paraszti, ugyanez tapasztalható a többi korai tornácos épületnél is.

Ugyanitt találkozhatunk a lakóház szerves részét alkotó pincékkel, ez esetben az épület utolsó helyiségeként, ami már részben a földbe mélyed. Ennek a megoldásnak a folytatása a Balaton-felvidék hegyközségeiben ismerhető föl. A lakóház alatti, elsősorban bortárolásra szolgáló pincék középkori előzményekre vezethetők vissza és a szőlőhegyeken lévő, hasonló funkciójú önálló épületek elszaporodásával veszítettek jelentőségükből.

A lakóház tetőformáinak múltja nem teljesen tisztázott. A nyugati kontyolások, a teljes és a különböző méretű csonkakontyok Keszthely, a Tapolcai-medence táján megszűnnek, és innen keletre az egyenes oromzatos tető az uralkodó, melyekre már a 18. század közepéről is vannak adataink, például Nemesvámosról, Balatonarácsról, Balaton-szepezdről stb. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ezzel nagyjából egy időben Dörgicsén uradalmi épületek kontyoltnak tűnnek.

A tetőszerkezetnél is fellelhető egy elkülönítő jegy: a szelement. Nem ágas vagy ollóágas tartja, hanem a felmagasított harántfalakon nyugszanak. A megoldás múltja szintén nehezen tisztázható, az viszont tény, hogy a kőépítkezés velejárója. A gazdasági épületek közül itt a pajta már nem fiókos, hanem egyetlen térből áll. Az istállók többnyire a lakóépület folytatásában kaptak helyet, s ha nem is túl gyakran, de a magas szintű kőépítkezést reprezentálóan bolthajtásosak, sőt középoszloposak.

A Balaton-felvidék jellegzetes gazdasági építményei a szőlőhegyeken lévő présházas pincék. Már a 17. századból vannak adataink róluk, széles körű elterjedésük a terület szőleinek birtoklásában bekövetkező változással, az extraneus birtokosok számának megnövekedésével hozható kapcsolatba. A nemesi, városi tulajdonosok által, mesteremberekkel építtetett présházak a kor építészeti színvonalának e körben tapasztalható csúcsát honosították meg, és minden bizonnyal jelentős hatással voltak nemcsak a szőlőhegyek, hanem a falvak építészetére is. Sajátos építészeti kép alakult ki ezáltal, hiszen a barokk présházak mellett, mint ez még a 20. században is megfigyelhető, ott voltak a boronafalas, számos archaikumot rejtő présházas pincekamrák, melyeknek bejárata leggyakrabban rövidebbik oldalukról nyílt.

A Közép-Dunántúl, a Bakony, a Balaton-felvidék és a Vértes vidéke arra példa, hogy már a 18. században is voltak olyan, viszonylag kis kiterjedésű építészeti tájak, melyek jól elkülönültek környezetüktől, az akkor még nagyobb tömböket alkotó táji típusoktól. Szűkítve a kört a Vértes vidékén ezen belül is további különbségek figyelhetők meg, elsősorban a táj újratelepülése, a német és szlovák nemzetiség építészeti öröksége miatt. 

A különbségek sajnos az ötvenes-hatvanas évek átgondolatlan "fejlesztési" törekvései és a falvakban élők a múlttal szakítani kívánó szándékai (és lehetőségei) miatt erősen elhalványultak. A városokban a gombamódra kinövő "egyen-lakótelepek" faragták le a helyi sajátosságokat.

(Forrás: Magyar Néprajz / Pont magazin)

A 19. század első harmadától, a romantika és a nemzeti tudat jegyében meginduló magyar néprajztudomány az itt élő nemzetiségek kultúrájának csak legjellegzetesebb jegyeit írta le. Mindez összefüggésben van a szabadságharc illetve a dualizmus korának nemzet-felfogásával és ellentmondásos nemzetiség-politikájával is. Csupán a századforduló táján jelenik meg a csírája a szisztematikusabb nemzetiségi kultúrakutatásnak.

A 18. század előtt itt, több-kevesebb időt megélt településeknek csak egy-egy részlete került mindeddig napvilágra. A meglévő adatokból semmilyen következtetést levonni nem volna szerencsés. De ha a név eredetét, azaz azt az állítást, miszerint a helység nevét azért kapta, „mert egykor az báné volt s több hídja is volt”, valamint Zsigmond király oklevelét 1437-ből, mely utal Bánhida árumegállító jogára, és a régészet megfigyeléseit összevetjük, mindenképpen útifalut kell feltételeznünk már a középkorban is.

Az útifalu Európának különösen a középső és északkeleti felére jellemző, feltehetően a távolsági kereskedelem és a gazdaságszervezés középkori adottságaiból következően. Létrejöttében szerepet játszott még „a földesúri településszervezői hatalom és a feudális határhasználati viszonyok szigorú rendje is. Magyarországon a 13-14. századtól említik.” Amint a természetföldrajzi leírásból is kitűnik, az Által-ér ezen a részen a hegyek között összeszűkül, ártere keskenyebb. A középkori előzmények, valamint a török kori hadiút nyomán, az újkorban itt húzódott Magyarország legfontosabb szárazföldi kereskedelmi útvonala, amely az Alföldet kötötte össze az örökös tartományokkal. Ez volt a „Mészárosok útja”. Nevét a legfontosabb árucikkről, az alföldi marháról kapta, amelyet itt hajtottak Ausztria felé.

Bátky Zsigmond „A Magyarság Néprajzában” a következő mondatokkal vezeti be a „telepformák” tárgyalását: „A föld tartós birtokbavételének, megszállásának módja, elsősorban földrajzi, éghajlati és gazdasági tényezőktől függ… belejátszanak azonban a település módjába egyéb tényezők is.”

A települések osztályozásánál a morfológiai szempontokat, azaz a belterületi alaprajzok általi leírást használja a kutatás. A már említett földrajzi és ennek következtében gazdasági meghatározottságon túl a település képének alakulásában jelentősége van a történelemnek, a település saját történetének is. Bánhida esetében a földrajzi meghatározottságot, tehát mindenképpen a domborzati és vízrajzi adottságokból fakadó előny jelent. Hiszen lényegében a telepített falu helye nem tér el a középkori előzmények fekvésétől, bár nem mutatható ki kontinuitás. Szabályos a falu, szalagtelkes, annak keresztutcás változata. Megjelenési formájában besorolható az útifalu, Strassendorf kategóriába, hiszen annak a kritériumnak, miszerint „olyan település, amelynek két sor szalagtelke egy átfutó út két oldalán helyezkedik el, s az útifalun legtöbbször helységeket vagy vidékeket összekötő valóságos országút halad keresztül” mindenképpen megfelel. Bárth János szerint az útifaluk eredetileg mind egyutcásak voltak, de évszázadok során többutcásakká váltak. Mivel a Jozefinische Aufname előttről semmilyen adatunk nincs az újkori falut illetően, azon pedig már egymást keresztező utcák mellett állnak a házak, ezt az állítást sem alátámasztani, sem megcáfolni nem lehet Bánhida esetében, bár a domborzatából fakadóan mindenképpen valószínűnek tűnik.

Még a közelmúlt térképein is jól látható az eredeti faluszerkezet a hosszú, keskeny szalagtelkekkel, ahol az utcára építve álltak a házak fésűs beépítésben. A szérűs kertben, erre a vonalra merőlegesen, a házak mögött álló pajták is szinte sort képeznek. A keskeny, hosszú telkek szélessége eltérő, jól kivehetők a térképeken a későbbi osztódások nyomai. Az átlagosnál szélesebb telkek csak a Kossuth utcában voltak megfigyelhetők, általában ott, ahol a szegényebb családok egy telken maradtak.

Jól elkülönül „öreg Bánhida” és a 20. század elején a bányanyitás eredményeként létrehozott, kicsi telkekkel kialakított újbánhidai rész. Itt a bányászok vehettek telket és építkezhettek, ha kiszorultak a MÁK Rt. által felépített hatajtós „szolgálati” lakásokból. Sok iparos is települt ide. Megfigyelhető, hogy a bánhidai divat ide is begyűrűzött, a homlokzatok között már csak az emelt formát építik, nyeregtetős, vályogoromzatos ház ide már nem készült.

Még most is megfigyelhető nyomokban, a régi térképeken pedig jól látszik a falvak belterületén a keskeny, hosszú telek, ahol a házak rövidebb oldalukkal, merőlegesen az utcafrontra épültek. Soros udvarokat találunk, az épületek az udvar egyik oldalán, egymás mögött helyezkednek el. Elől a lakóház, mögötte egy tető alá építve, esetleg csökkenő tetőmagassággal a gazdasági épületek (istállók, ólak, stb.). Az udvar közlekedő tér, az épületek mögött, azokra merőlegesen állt a pajta, mögötte a veteményeskert. A falvak földjei a határban voltak, a gyümölcsösöket a hegyoldalban, a szőlőkkel együtt találjuk.

A három faluban, eltérő mértékben, városias hatást mutat a sorházas beépítés megjelenése a 19. század végén. A sorházak hosszanti oldalukkal épültek az utcafrontra, zárt végeik gyakran összeértek. A telekre a szárazkapun át lehetett bejutni. Általában itt éltek és dolgoztak a kereskedők és az iparosok.

A 18. századi új lakosok házainak építőanyaga, szerkezete és nagysága a helyi lehetőségekhez igazodott. Kővel megerősített vályogból épültek, zsúppal fedték őket, térbeosztásuk (szoba+konyha+szoba) szerint az ún. középmagyar háztípusba sorolhatók. A szobákat szabadkéményes konyhából fűtötték. A német falvaink jellegzetessége volt a lakótelkek szinte teljes szélességét lezáró keresztcsűr.

A három település jelenleg vizsgálható házanyaga a 19. század vége és a II. világháború kezdete közötti időben épült. A korábbiakhoz képest jelentős változások történtek. Alapozás készült kőből. A fal lehetett rakott sárfal vagy vályogtégla, esetleg kővel vegyesen, a 20. században pedig mind jobban teret hódított az égetett agyagtégla. A kötőanyag általában a sár volt, a téglaépületeknél pedig mészhabarcs. A földfalakat kétszer, háromszor tapasztották, majd finom, híg, agyagos sárral mázolták. A vályog- és téglaépítkezéssel terjedt el a mészhabarcs vakolat, korszakunkra általánossá vált a meszelés. Ezt minden évben elvégezték, búcsúra mindenképp.

A padlózat döngölt, tapasztott földpadló volt. Általánosan jellemző a deszkás födém, amit 5-7 cm agyagtapasztás fedett, ez volt a padlás járófelülete. A századforduló táján jelent meg az igény a sima mennyezet iránt, elterjedt a borított deszkafödém, ami alá vakolatot tartó nádfödelet szegeztek, és ezt már lehetett tapasztani, vakolni, festeni.

A tetőszerkezetben az üres fedélszékes és a torokgerendás fedélszékes megoldást alkalmazták. Ebben fordított V alakban összekapcsolt szarufák a falakra vezették a tető terhét. A szarufákat a födémgerenda végeihez csapolták. A födémgerendák a fal tetejére ültetett sárgerendán nyugodtak, nagy fesztávolság esetén alkalmazták a mestergerendát. A legáltalánosabb tetőzet az oromfalas nyeregtető volt, a kontyos tető viszonylag ritka. Az oromzat vályogtéglából készült. A tetőt cseréppel fedték, már az 1920-as években is kevés a szalmatető.

A lakóházak helyiségei soros elrendezésűek, egymás után következnek. Az első helyiség a tisztaszoba. Ez a legritkábban használt lakrész, általában az emberi élet fordulóin (születés, esküvő, halál) volt szerepe. „Ez a rendet, presztizst szolgáló, gyakorlatilag lakatlan vendégszoba.” A ház központja a konyha, ide lépett be az érkező. A 20. században már zártkéményes tűzhelyen történt az ételkészítés, és télen a házimunkákat is itt végezték.

A hátsó szoba volt a család életének színtere. Itt ettek, aludtak, imádkoztak. Fűtésére, a bánya közelsége miatt, széntüzelésű kályhát használtak. A tornác megjelenése területünkön már a századfordulóra megtörtént, de nem tekinthető általánosnak. Az udvari homlokzatot szegélyező, oldaltornácos változat terjedt el, az oszlopokat gyakran vakolták.

A konyhai eszközök és az élelmiszer tárolására szolgált a ház mögötti kamra, a padlástérben a szemes termények kaptak helyet. Az istállóban lovat, tehenet tartottak, a takarmányt, az itt pajtának nevezett, csűrben tárolták. Az udvaron ólak, nyárikonyha állhatott még.

Mindhárom falu életében jelentős szerepe volt a hegyoldalban kialakult szőlőművelésnek. A napos, déli domboldalakon, a felszín alatti boltozott pincék fölé, felmenő falú présházakat építettek. Ez a típus már a mustnyerés préseléses technikájának alkalmazásával függ össze.

Míg a hegyoldalak présházai szinte teljesen átépültek, a modern iparváros önmagában is eklektikus látványát meg-megszakítják a még megmaradt parasztházak. Fontosnak tartanék egy hatékonyabb, a még megmaradt falusi utcaképek védelmét elrendelő helyi szabályozást, mivel ezek a házak fokozott ütemben esnek áldozatul a megváltozott igényeknek és divatnak. Ezek eltűnése éppen olyan veszteség, mint volt a telepek lebontása az 1970-es években. (A Tatabánya 60 éves - Lehetőségek és kihívások című várostörténeti konferencián elhangzott előadás kivonata - Szöveg: A. Pál Gabriella)

A Duna vonalától délre és nyugatra eső, az Alpok keleti nyúlványai és a Mura, valamint a Dráva által határolt, rendkívül tagolt, sokarcú nagytáj. Legkorábbi tájneveink közé tartozik. Történeti és néprajzi határát azonban szűkebben kell megjelölni.
Kósa László és Filep Antal óvatosságra int a nagytáj határainak megjelölésekor: A Balassa-Ortutay szerzőpáros pedig már külön is vizsgálja a természetföldrajzi és a néprajzi lehatárolást. A földrajzi értelmezés az egyszerűbb: a Dunántúl inkább dombos, mint hegyes vidékének közepén helyezkedik el a legnagyobb hazai tó, a hetven kilométer hosszú Balaton.

Leginkább e tájon élnek a népi műveltségben kelta-római hagyományok, amit a letelepülő magyarok éppen úgy felszívtak műveltségükbe, mint bizonyos horvát-szlovén és a nyugati területeken német elemeket. Ez utóbbit elősegítette az is, hogy természeti környezetét tekintve már inkább az Alpokhoz kapcsolódik, és ennek vetülete gazdálkodásában, építkezésében egyaránt kimutatható.

Göcsej az ország délnyugati szögletében jelentős területet foglal magába. Dimbes-dombos, nehezen művelhető talajú táj, erre utal elnevezésének jelentése is. Egykor a lakosság fő foglalkozása az állattartás és földművelés, azon belül a hajdinatermelés, a szőlőművelés volt. A falvak egy része irtáson települt, és egy-egy ilyen házcsoportot szeg-nek neveznek, ami a falvak nevében is előfordul (pl. Kustánszeg). A családok régebben nem oszlottak szét, hanem a nagycsalád jellegzetes formájában egy telken vagy egymás közelében laktak. Előfordulhat, hogy a lakóház és a gazdasági épületek U alakban övezték a kis méretű udvart, melyet elöl kerítéssel és kapuval zártak le. Az ilyen kerített házak csak nemrégiben tűntek el. A regölés karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó, pogány kori elemeket őrző szokása napjainkig él. A szomszédos Hetés 18 faluja Göcsejtől délnyugatra terül el, nagyjából a fentiekhez hasonló földrajzi környezetben, ahhoz közel álló műveltséget alakítottak ki.

Az Őrség alsó része a Zala és Kerka folyócskák völgyében meghúzódó 18 falut fogja össze. Lakói, mint az a nevükből kitetszik, a középkori határőrök utódai. Erdők közé települtek, családonként egy-egy szert {H-30.} alakítva ki, melyek kisebb falvakká növekedtek, de sok helyen napjainkig megtartották jellegzetességüket. Egy-egy ilyen kis települést a család nevével Kovács-szernek, Szabó-szernek neveznek.

A múltban az Alpok körzetéhez tartozó állattenyésztésük adta megélhetésük alapját, a gyenge talajon a kenyérmagvak csak szerényen fizették vissza a munkát. Szántóföldek, gyümölcsösök, legelők közötti elszórt települések különleges kedvességet kölcsönöznek e tájnak. A Pinka völgyében, az ausztriai Burgenlandban, a Felsőőrség néhány magyar faluja húzódik meg (Felső- és Alsóőr, Őrisziget, Jobbágyi), ez a magyarság legnyugatibb települése, mely a határt védte a középkorban a nyugatról jövő támadásokkal szemben. Nyelvében és szokásaiban sok régiséget őrzött meg e csoport, de műveltségében erősen érvényesül a német hatás.

A hanságiak mocsaras, lápos területen éltek, amint az nevükből is kielemezhető. Halászat, vadászat, a nád és gyékény háziiparszerű feldolgozása, tőzegkitermelés volt az állattartás mellett fő foglalkozásuk. A múlt század második felében a mocsarak nagy részét lecsapolták, és azok helyén virágzó földművelés alakult ki. A megmaradt mocsarak utolsó területeit napjainkban tüntették el.

A rábaköziek a Rába és Rábca közti sík vidék falvait lakják. A vidék jellegzetes központi mezővárosa Kapuvár, mely, mint nevéből is következik, az itt húzódó védőrendszer kapuja lehetett. Híres vásárain sok állat és termény cserélt gazdát. Építkezése, különleges fehér hímzései, néhány falu gazdag népviselete különíti el a szomszédos vidékektől. A Rába jobb partján két hegyvonulat húzódik, az egyik a Kemeneshát, és ettől északra a Sukoró emelkedik ki. A kemenesaljiak és a sukoróaljiak egykori viselete, szokásai különböztek a szomszédokéitól, és jellegzetességeiket ma is büszkén vallják.

A szigetköziek a Nagy-Duna és a Mosoni-Duna-ág által bezárt szigeten élnek. A vízzel megöntözött legelőiken, rétjeiken sok jószágot tartottak, mely a lakosság megélhetésének alapjául szolgált. Életükben a víz meghatározó szerepet játszott, sokat pusztított, de az hozta a halat, termékenyítette a réteket.

A földrajzi értelmezés szerint a Dunántúl északi határát - értelemszerűen a Duna jelenti. Moson, Győr, Komárom megye azonban a nagy folyótól északre fekvő, alföldi területekkel együtt alkottak társadalmi fejlődésüket, kultúrájukat tekintve egységes arculatú tájat (Kósa-Filep): ez pedig már a Kisalföld ma Szlovákiához tartozó területét foglalja magába. Kulturális és néprajzi értelemben tehát a Kisalföld is a Dunántúl része, a Kisalföld pedig nem ér véget a Duna jobbpartján. Balassa és Ortutay így ebben a megközelítésben elemzi a nagytáj sajátosságait.

Mint írják, Szlovákiában találjuk az egyik legnagyobb magyar etnikai csoportot, a csallóközieket. Régen Aranykertnek mondták e tájat, mert a Duna fövényéből szorgos munkával aranyat mostak. A Duna számtalan élő és holt ága szabdalta a falvak határait, halászoknak, állattartóknak nyújtva megélhetési lehetőséget, de a gyakori áradások a földművesek munkáját sokszor tönkretették. Régebben a lakosság egy része, különösen Komáromban és ennek környékén, hajózással is foglalkozott. A gabonával megrakott gályák egészen a Fekete-tengerig közlekedtek, a török uralom idején még Isztambulba is eljutottak, Bécsbe pedig halat szállítottak.

A Csallóköztől északra-északkeletre Mátyusföldet találjuk, mely XIV. századi nagy hatalmú földesuráról, Csák Mátéról kapta nevét. E vidék folklórhagyományai napjainkig virágoznak, és különösen gyermekjátékai ismertek. Még északabbra élnek a Zobor-vidék magyarjai, akik egyben a magyarság legészakibb összefüggő településeit jelentik. Sok régiséget őriznek, melyek közül a szokásokat, népdalokat és balladákat ismerjük leginkább.

Most térjünk vissza ismét a Duna jobb partjára, ahol délre haladva a Bakony-hegység emelkedik ki, völgyeiben meghúzódó kis településekkel. A falvak jó része az Árpád-kortól állandóan lakott. Életüket, főleg a múltban, az erdő határozta meg. A bakonyi kanászokat már a XIII. századtól kezdve emlegetik az oklevelek. Mint minden erdő között élő nép, mesterei a famegmunkálásnak. Földműveléshez, háztartáshoz szükséges eszközöket oly mennyiségben készítettek, hogy messze földre vásároztak azokkal. Az erdők csökkenésével a földművelés az állattartást és a famunkát egyaránt háttérbe szorította.

A Balaton-felvidék sűrűn települt falvai egészen a víz partjáig lenyúlnak. A mediterrán hatású táj vulkáni talajú hegyoldalain nagyszerű bor terem, a halászat pedig egykor a lakosság jelentős részének megélhetését biztosította. A falvak kőépítkezése történeti stílusú tornácaival egy nagyobb területen elterjedt.

Átkelve a Balatonon Somogyorságba érkezünk, melynek Balaton felé eső részét Külső-, a Dráva felé elterülőt pedig Belső-Somogynak {H-32.} mondják. A lakosság életmódját korábban az állattartás határozta. meg. A makkoltatás, az erdő haszna, a fa feldolgozása az erdők területének csökkenésével adott helyet a földművelésnek. A Kaposvártól délre elterülő Zselicségben a kanászok faragták a legszebb tárgyakat. A táj gazdag és változatos népviselete, fehér és színes hímzései messze földön ismertek. A földműveléssel foglalkozó parasztfalvak viszonylag hamar polgárosodtak.

Az ormánsági településeket Baranya megye délnyugati sarkában, a Dráva és az Okor folyó között találjuk. Vizes, mocsaras terület volt egykor, amiből csak itt-ott álltak ki földhátak. Erről nyerte a nevét is. A víz miatt házaikat hatalmas talpfákra építették, a falakat sövényből fonták, és sárral tapasztották. Halászattal, állattartással, majd egyre inkább földműveléssel foglalkoztak. Az erdőben makkoltattak, a réteken pedig híres méneseik legeltek. A XVIII–XIX. századi foglalkozásaik közül megemlíthető a hamuzsírfőzés, ami az erdők kipusztításához vezetett. Jellegzetes viseletük a délszlávok felé utal. Sokáig megmaradt az egykor általános fehér gyászszín. A jómódú parasztság egykézéssel igyekezett a birtok elaprózódását meggátolni.

A Dráva-szögi magyar falvak jó részét már Jugoszláviában találjuk, éppen úgy, mint a szlavóniai négy magyar falu: Kórógy, Szentlászló, Haraszti és az Eszék környéki Rétfalu szigetszerűen helyezkedik el a délszláv környezetben, és egymással, korábban Baranyával tartottak házasodási kapcsolatot. A múltban halásztak, vadásztak és állattartásból éltek, a földművelés az utóbbi évszázadban nyert teret. Archaikus viseletük, szokásaik, nyelvük és népköltészetük különbözteti meg őket a tőlük északra települt falvak lakóitól.

A Duna közelében, Tolna megyében elterülő Sárköz kiterjedését nehéz meghatározni. Magvát öt község képezi (Öcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta), de kultúrájának egyes elemei Baranyában, sőt Szlavóniában is megtalálhatók. Néhány falu a Duna bal partján csatlakozik hozzá (Érsekcsanád, Szeremle). A vízközi életet a múlt század árvízmentesítései után a földművelés váltotta fel. Nagy múltú szőttesei, fekete alapon fehérrel varrt hímzései, a múlt század második felében, a jómódban kivirágzott színes, gazdag népviselete és folklórhagyományai hatását a szomszédos csoportokra is ki lehet mutatni.

A számos kisebb-nagyobb dunántúli etnográfiai csoport, néprajzi táj közül érdemes még Mezőföldet megemlíteni, mely a Velencei-tótól {H-34.} délre, a Sárvíz, majd a Sió és a Duna között jórészt síkságon terül el, nagy falvai polgárosodtak, míg az egykori nagybirtokokon élt cselédség különleges, egyéni, folklór-hagyományokban gazdag műveltséget alakított ki. (Forrás: skanzen.hu)

A tájékozódást kezdjük Pannóniával, ami szűkebben Transdanubius, Dunántúl: ugyanaz a földrajzi egység és teljesen más történelmi identitás. Történelme Magyarország múltjának dicső, ugyanakkor drámai mozzanatait örökíti meg: ostromokat, hadjáratokat és királyi vadászatokat, vallási türelmetlenséget és békés évtizedeket: amikor a képzőművészeké és az építészeké volt a főszerep.

A Dunántúl városai, műemlékei és természeti szépségei fotókon kevésbé ragadhatók meg: a valóságot néhány pixelben megragadni csupán jószándékú kísérlet, hogy érzékeltessük: itthon vagyunk e tájon, másképpen: mi itt vagyunk itthon. A Dunától a Dráváig és Alpokaljáig húzódó országrész hazánk egyik legváltozatosabb tájegysége: hegyek, dombvidékek, folyók által feltöltött síkságok váltják egymást: e sokszínűségben viharos múltú városok és falvak váltják egymást gyors egymásutánban.

Számos történeti-földrajzi és néprajzi tájra tagolódik. Itt található a Kisalföld - amelynek területe mélyen átnyúlik nyugat-Szlovákiába és Burgenlandba - és amelyet több szakember önálló nagytájként jelöl meg. A Mezőföldet csupán a Duna választja el az Alföldtől, amelynek földrajzilag, szerkezetileg a nyugati folytatása. A Közép-Dunántúli Középhegységet újabban ismét régi nevén, Bakonyerdőnek is említik: kiterjedése a Keszthelytől a Dunakanyarig tart, és magában foglalja a Vértest és a Dunazug-hegységet is. A Balatontól délre a Dél-dunántúli dombság és a Mecsek található, ettől nyugatra pedig a Zalai dombvidék. E hatalmas tájak további kistájakra és kultúrtájakra bonthatók: éppen e sokféle elnevezés leplezi le sokszínűségét, tagoltságát, változatosságát.

Tény, hogy a természetföldrajz eszközeivel kijelölt egységek ritkán esnek egybe a kultúrtájak, a néprajzi tájak határaival, még kevésbé a közigazgatási egységek, a megyék és régiók határaival. S nem beszéltünk még városairól, falvairól, amelyek - akárcsak a Kárpát-medence más részein - több történelmi megrázkódtatás után születtek újjá, vagy éppen enyésztek el. Eltűnt, csupán földrajzi nevekben, a városrészek, dűlők, puszták, utcák elnevezésében fennmaradt egykori települések nagy számban találhatók a Dunántúlon is: szinte minden tájegység településtérképét átrajzolta a tatárjárás, a török hódoltság, a felszabadító háborúk: Árpád honfoglalása, IV. Béla ország(újjá)építő vállalkozása után a kuruc háborúkat követő hosszabb békés időszak volt a harmadik nagy építő korszak kezdete. Ekkor alakultak ki a Dunántúl barokk városai - a legteljesebben talán Győrött és Székesfehérvárott; ekkor népesültek be újra elpusztított falvaink közül a szerencsésebb fekvésűek - például a legendás mészárosok útja mentén fekvő, hajdani erejüket még megidézni képes településeink - , és ekkor kezdődött meg az Alföld, a frontier ismételt benépesülése, a sajátos alföldi mezővárosok kialakulása, bámulatos fejlődése - a klasszicizmus és az eklektika, majd a szecesszió jegyében. Ha valami hordozhat magyaros ízt, sajátos Kárpát-medencei jelleget, a nyugat-európaitól eltérő fejlődési ívet - hát ez éppen itt érhető tetten. Mert akárhogy is értelmezzük ezt az országrésznyi tájat, az itteni események, a természeti földrajz, a településföldrajz, a művészettörténet, a városfejlődés nem érthető meg a Kárpát-medencei összefüggések nélkül.

A Dunántúl a sokszínűsége miatt nem tekinthető egységes nagytájnak. Sok kutató, szakember nem tekinti például a Dunántúl részének a Kisalföldet: azt önálló nagytájként jelöli meg. A ˝Dunántúlt˝ így, idézőjelben is említik tanulmányaikban: ez a fajta megközelítés viszont újabb és életszerűbb meghatározásokra is módot ad. Külön ˝kulturális tájegységként˝ említik például a klasszikus Esztergom vármegye déli részét. Kötődései, hagyományai, sajátos kulturális fejlődéstörténete révén valóban eltér a Vértes-hegység és a Vértes-Velencei-tó üdülőövezet kulturális, turisztikai történelmi, néprajzi adottságaitól és hagyományaitól, kötődése is a fővároshoz vonzza. A térség most egyik fontos része a Dunakanyar kiemelt üdülőövezetnek.

A legízesebben Várkonyi Nándor fogalmaz: a Kisalföldnek nem határa északon a Duna: e hatalmas síkság természetes határa a Kis-Kárpátok, a Tribecs és Selmeci hegység, és ide tartozik a Csallóköz, a Mátyusföld. Nyugatról a Lajta-hegység és a Fertő vidéke határolja. A mai értelmezésnek természetesen az államhatár szabja meg a földrajzi határait. Így például a gyönyörűen felújított Városszalónak csupán túráinkon lehet e történeti táj részese: a parányi Pinkafő a várossá szerveződés kiváló építészeti megoldásainak tárháza: célpontnak ugyanúgy izgalmas, mint más települése a mai magyarországi Dunántúllal szomszédos vidéknek.

Minden túrának megvan a maga varázsa. Mehetünk távoli országokba, felkereshetünk messzi földeket, rejtelmes, titkozatos völgyeket, hegyeket. Van, akiknek a szűkebb haza és annak távolabbi környezete nyújt igazi élményt: úgy, hogy közben belefeledkezik a vidék múltjába, a városok, falvak történetébe. A dolgokat látni kell: a megértés és az azonosulás mellett igyekszünk megérteni, miért váltak településeinek olyanná, amilyenné váltak, és milyenek voltak településeink, amikor még egy nagyobb egységen belül fejlődtek-alakultak. Ez ma már innét nézve történelem, felülnézetből azonban izgalmas utazás - térben és időben. Barangolásainkon ezekre az érdekességekre próbáljuk felhívni a figyelmet.

Az európai városok fejlődését az iparosodásig csupán néhány jellemző várostípusra szűkítették. Közös volt azonban mindegyikükben a szentély, az erdődítmény és a piac egyidejű jelenléte (Mumford). A 18. század végétől a városok gazdasági és közigazgatási szempontból szakosodtak, elkülönültek, új funkciókkal gazdagodtak. A tudatos tervezés révén is megjelentek az új formái a városi létnek. 
 
 A középkori polgárvárosok belső változását az iparosodás hozta magával. Új típusok jelentek meg a városok családfáján: az egyik a gyárakat, ipartelepeket, városszéli munkáskolóniákat befogadó ipari városoké. Az ipari termelés alapjaira, a bányákra és a szállítási csomópontokra alapozva jöttek létre az új iparvárosok.

A városias életforma, építkezés és telekhasznosítási mód elterjed a vidéki településeken is. Elmélyül ugyanakkor a harc a hasonló adottságú városok között a beruházásokért, az intézményekért, rendezvények jogáért. Ebben a küzdelemben előnyt élveznek a saját karakterrel, jobb adottságokkal rendelkező városok.

Az új (a szocialista) városok tervezése – ami nem is kelet-európai találmány: előképei másutt is, korában is fellehetők – elsősorban gazdaságtervezés volt, amelytől a regionális egyenőtlenségek felszámolását, a modern építészet alkalmazásából adódó előnyöket, a nyersanyagok hatékonyabb helyi feldolgozását és elszálítását jelentette.

Szirmai Viktória írja a Csinált városok című tanulmányában: ˝... a Dunaújváros felé igyekvőt nem fogadja a szokásos városkép. Más városokban a város széle inkább falusias, illetve kertvárosi, centruma urbánus jellegű. Itt lényegében hiányoznak a tipikus ˝városkapuk˝, a falusias és kertvárosi részek, az elővárosok. Kivétel a régi Dunapentele község, az úgynevezett Óváros és Kertváros... Az emeletes házak, épületek kisvárosias előzmények nélkül emelkednek ki a természeti tájból.˝

Dunaújvárost a vasmű tette várossá, ˝szocreál˝ épületeit mostani lakói tették védetté. Tatabánya és Oroszlány a Gerecse és a Vértes szorításában más alapokról indult: a kőre és a szénre alapozták a városalakítást (akkori szerény kifejezéssel: országépítést). Korábban nagy arányokban folyt errefelé a kőbányászat: a sokféleképpen feldolgozható mészkövet csaknem 200 bányában fejtették a közelmúltig. Ennek egyik legértékesebb változata a gerecsei vörösmárvány Piszkén és Süttőn, a többi fajta építkezésre és cementgyártásra szolgál(t).

A cementgyártás a szénbányák közelében fejlődhetett. Így fejlődött hatalmas üzemmé a felsőgallai cementgyár. A félig felemésztett Nagy Keselykő-hegy megkezdett oldala már messziről látszik. A hajdani, robbantással lebontott cementgyár romjain ma logisztikai centrum formálódik.

A szénkutatás és szénbányászat rendszeres művelésének kezdete nálunk Mária Terézia nevéhez fűződik. Bánhida határában 1896 márciusában 118 méter mélyen találtak 6 méter vastag, jó minőségű szénréteget: az év végére már fel is hozták az első szenet. A térségben ezután egymás után nyíltak a bányák: a monarchia minden tájáról érkeztek ide munkások, és gyors ütemben épültek a kolóniák, hogy itt is fogják a munkaerőt.

A 19. század végétől az Osztrák-Magyar Monarchia, a történelmi Magyarország területéről, később – jobbára a keleti országrészből, az alföldi megyékből jöttek ide a MÁK hívó szavára. Ami először munkalehetőség, később politikai, szakmai kihívás, presztízs lett. A sokféle ember, a sokféle tradíció azonban nem ötvöződött szervesen a helyi magyarok, szlovákok, németek zártabb, elkülönültebb világával. Alsógalla lakossága ebben az évtizedben 614-ről 5812-ra nőtt. A bányák körül 1902-ben született meg az új település: Tatabánya község.

A korábbi négy település, Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla és Tatabánya 1947-ben egyesült, városi címet kapott, néhány év múlva pedig megyeszékhely lett. Óriási, nyomasztó teher. Ekkor élte meg a betelepítés harmadik korszakát. Az új lakótelepek egymás után nőttek ki a földből, miközben a régi, lepusztult munkáskolóniákat és az alábányászás miatt veszélyes városrészeket lebontották. Helyettük épültek az új lakótelepek a város különböző pontjain. Gyorsan, ám emiatt nem egységes a város arculata, hiányzik az átgondolt úthálózat-tervezés. Az is tény, hogy a különböző nációk és származású emberek az idegen eredetű szakmai hagyományra és szegregációra alapozott "városépítő", "városformáló" közösséggé kovácsolódjék. Nem volt idő arra, hogy a városiasodás nyűgével küszködő település megteremtse a saját hagyományait. A település kialakításában és később a városépítésben először a bányavállalaté, majd az államé volt a döntő szó. Tatabányán a "company town"-ból így lett szocialista város, majd "újváros"...

Az építészet világában kevésbé vagyunk tájékozottak, mint a művészetek más ágaiban. Az egyes épületek stílusának megértéséhez olykor bizonyos előismeretek szükségesek: ismerni kell az adott kor, az adott ország kulturális hátterét, hogy felfedezzük és értékeljük az épített örökség szépségeit.  
 
 A szakkönyvek sok szempont - funkció, technológia, társadalmi fejlettség, megbízó - alapján elemzik és értékelik az építészeti stílusokat. A különböző korok társadalmi fejlettsége más és más építési feladatokat fogalmaz meg: a feudalizmusban a vár, székesegyház, főúri palota, kúria a legjellemzőbb építmény. Funkciói is eszerint határozhatóak meg.

A városi polgárság kialakulásával jelenik meg az új városháza, a városfal,  vigadó, színház, kórház: a bérház, a bank és a munkáskolónia már a kapitalizmusra jellemző épületek. Későbbi korok igényeit fejezik ki formában is, funkcióban is a stadionok, sportcsarnokok, a felvonulási terek és a mauzóleumok. Városképi jelentőségűek a technológiák fejlődésével megvalósítható toronyházak, felhőkarcolók, a parkok.

A városok kialakulása is a funkciók alapján érthetők meg: Mumford szerint a szentély, az erődítmény és a piac együttes jelenléte - minden korban - előfeltétele annak, hogy város alakuljon ki. A város aztán magához vonzza az újabb funkciókat, amely koronként határozza meg azt a stílust, amely a leginkább jellemző egy-egy épületre, épületcsoportra (bankra, takarékpénztárra, vasútállomásra, bérházra...) Képünkön a győri pályaudvar: a vasút a győri belvárost választja el Nádorvárostól: az impozáns épületegyüttes mintegy lezárja a város központi részét. A háborúban lebombázott épület helyén épülő szocreál pályaudvar főépülete monumen-talitásában meghatározó városképi elem.) 

Az építészet és a táj, az épület és a kert kapcsolata is minden korszakban más és más: a megszelídített természet - szerencsés esetben - harmonikusan illeszkedik a városképbe, kiegészíti azt. (Lenti képünkön Dorog: a művelődési központ melletti park szervesen illeszkedik a város-szövetbe. Szép és üdítő színfolt, városi rendezvények ideális helyszíne).

Mindennapi életünk keretét jelenti a táj, a természeti földrajzi környezet: az átalakított, humanizált mikrovilágot. Ilyen térbeli keret a település, épített környezetével. A régió a gazdasági-igazgatási szervezet, a gazdaság, a szolgáltatások és a kultúra térbeli hálója, amelyre a közigazgatási rendszer épül. 
 
E hármas tagolás természetesen csak a szakembereknek jelent külön-külön szakterületet, mivel vizsgálatuk eltérő módszereket kíván. Az emberek egyszerre léteznek tájban, településen, régióban, egyszerre érvényesülnek életünkben a környezeti, nagytérségi és helyi hatások.

A települések, a városok és falvak képe természetesen tájanként különbözik. Mindez függ polgáraik tehetségétől, szorgalmától, anyagi leletőségeiktől. Az okok megismerésével érthetővé válik, miért más és más az életmód, a kultúra, a gazdasági fejlettség.

De vegyük sorba: mi is a táj? A tudományos megközelítés szerint a természet és a társadalom kölcsönhatásaiban fejlődő komplex területi egység. (Csemez A.) Tükrözi a természeti adottságokat, a társadalmi és gazdasági viszonyokat, ugyanakkor magas szintű vizuális-esztétikai értékek hordozója. De itt már át is kúsztunk egy másik fogalomkörbe, a tájesztétika tudományába, ami nem más, mint a tájképben érvényesülő természeti és társadalmi szép értelmezésével és értékelésével foglalkozó tudomány.

Az, hogy melyik tájat tartjuk szépnek, s melyiket - mondjuk - unalmasnak, elég szubjektív: kinek a hegyvidék, kinek a rónaság jelenti a tájra jellemző esztétikum megnyilvánulását, röviden: kinek ez tetszik, kinek az. A településekre is ez a jellemző, talán azzal a megszorítással, hogy a (szép) városkép kialakításában több a tudatosság.

A városkép építészeti, városépítészeti kérdés is: a városszerkezet, az épületegyüttesek kialakítása szakmai és művészeti feladat is. Ez koronként, tájanként változik. A területi különbségek olykor hátrányt jelentenek: a rossz termőtalaj, a városok hiánya, a gazdaság gyengébb teljesítőképepessége kihat az élet minőségére is.

A különbözőségek ugyanakkor értéket is képviselnek: a tájak változatossága újfajta erőforrásokat jelent, vonzóvá teheti a területet a turizmus számára, sokszínűbb a kultúra, a helyi építészet...

De mi a település? Mi a város? Mi a falu?

A legáltalánosabb megfogalmazásban a település az ember tágan értelmezett élettevékenységének táji, műszaki kerete. Ez a túlságosan is általános megfogalmazás a településsel foglalkozó társadalomtudományokban nagyon sok hasonlósággal s egyben bizonyos különbségekkel konkretizálódik. A hasonlóságok és eltérések alapján a különböző tudományágak által képviselt településfogalmakat a hagyományos és újszerű megközelítések csoportjára osztható. (Nem értékelő, csupán megkülönböztető elnevezés.)

A hagyományos megközelítés szerint:

I. Az építészet, a demográfia és egy sor olyan tudomány, mely nem tekinti vizsgálata elsődleges tárgyának a települést, Mendöl Tibor tömör definícióját használja: A település egy embercsoport lakó és munkahelyének térbeli együttese (saját hajlék + értékteremtés helye)

II. Beluszky Pál (geográfus) megközelítése szerint: lakó, munka és pihenőhelyek, illetve szolgáltatási intézmények térbeli együttese (vagyis egy átlagember napi mozgástere által kijelölt tér.

Mindkét meghatározásnak fontos eleme a lakó és munkahely egysége, ami sokáig kritériuma volt a település létének. Ez ma már nem igaz, a közlekedés fejlődésével általánossá vált az ingázás, alvóvárosok, alvófalvak jöttek létre.

III. A statisztikus Kovács Tibor településfogalma: település az a bármely nagyságú különálló lakóhely, melynek helye földrajzilag leírható, neve van, egy ember vagy embercsoport lakóhelyéül szolgál és más településektől egyértelműen elhatárolható.

Az újszerű megközelítés rendszerszemléletű értelmezést jelent. Ezt a szemléletet Tóth József geográfus képviseli, aki szerint a település egy adott földrajzi környezetben, annak elemeivel intenzív kölcsönhatásban élő gazdasági, társadalmi, műszaki struktúrák rendszere. A település komplexitását, a struktúrák kölcsönhatás-rendszerét tetraéder modelljével szemlélteti. (TÁGINTER=társadalmi, gazdasági, infrastruktúrális, természeti tér. E tér sűrűsödési pontjai a települések. A négyféle sűrűsödési pont:

- természet: különböző tájak találkozása
- társadalom: „sok” ember
- infrastruktúra: úthálózat csomópontja
- gazdaság : termelt javak többsége

A város és a falu meghatározása is sokféle lehet. A legegyszerűbb megközelítések szerint (1) az államigazgatási rang alapján történő besorolás (egyértelmű, könnyű elhatárolás, de országonként és időben változó); (2) a népességszám alapján történő város, illetve falu-meghatározás (szociológusok és statisztikusok is gyakran használják a város demográfiai fogalmát, miszerint a város nagyobb népességcsoport viszonylag kis területre koncentrált állandó lakóhelye, melynek neve, közigazgatásilag lehatárolt területe van. (3) A népességszám szerinti felosztás is igen sokféle, és változó. Az ENSZ szerint például 20 000 fő, de Dániában 250 fő.

A városközpontok, a városias települések legjellegzetesebb részeinek építészeti arcát a terek, utcák és az ezeket határoló épületek határozzák meg. Fontos a házak, a telkek magassági, szélességi adata, az épületek egymáshoz való viszonya is. 
 
 Meghatározóak az összkép kialakulásában a térburkolatok, a fák, virágok, a kisebb közök, a szobrok és kerítések - vagy épp ezek hiánya, ami a kilátást segíti. Egyre kevesebb a mai városokban a régi eredetű mag, ami köré a különböző korokban hozzáépültek az újabb negyedek. A legtöbb ˝új˝ városban - mint például Tatabányán -, maga a központ hiányzik: a nyitott térfalak, a hatalmas zöld területek közepén magasodó toronyházak sok előnyük mellett nem erősítik a városélményt: ehhez ismét a zárt beépítés irányába mozdulnak el a tervezők.

A magyar települések egy részében a tatárjárás után fokozatosan megindult a városiasodás. A török uralom 150 éves korszaka, pusztításai nélkül ma szép gótikus és reneszánsz városok őrizték volna meg a XIV-XVII. század felfelé ívelő fejlődését. Mindez ma csak nyomokban lelhető fel a mai Magyarország területén: a Felvidéken és néhány erdélyi szász városban több szerencsével járhat a kutató tekintet.

A XVIII. századi újjáépítés szerény lehetőségei okán megőrizték a középkori szerkezetet, utcavezetést, az épületek egy-egy jellemző elemét. Barokk városaink zöme az utcák, terek ritmikus váltogatásában, alaprajzi elrendezésében középkori jellegű: ebben a korban nem változott jelentős mértékben sem a beépítési mód, sem a telekméret, sem az épületmagasság, így mai történeti városaink morfológiai sajátosságai évszázados hagyományokat folytatnak. Kiváló példa erre Buda, Sopron, Pozsony, vagy éppen Bártfa, Lőcse, Eperjes.

Nagyszombat. Példák a kevésbé sikeres beépítésekre. Az utcaképen sokat ront az oda nem illő ormótlan épületek látványa

De hazai városaink morfológiai szempontból már jelentősen eltértek a nyugat-európai városoktól. Pogány Frigyes elemzései szerint a zártság, a tömör szerkezet, és a vertikális jelleg nem érvényesült olyan mértékben, mint nyugati társainál. A magyar városok lazább és nyíltabb szerkezete a mezőgazdasági jellegre és az ősibb, horizontálisan terjengősebb magyar háztípusra vezethető vissza. A magyar városok viszont már a középkorban is általában nagyobb méretükkel az utcatengellyel párhuzamosan álltak, a lazább szerkezet pedig a környező tájhoz való nyitottságát, illeszkedését, mintegy beolvadását jelentette. A dombok, hegyek látványa a város belső képében is hatásosan érvényesült - például Veszprém, Buda, Esztergom, Pécs esetében. Az alacsonyabb városmagban viszont markánsabban emelkedtek ki a templomok, várak, tornyok, amik meghatározták a várossziluettet is.

Sokat számít persze az utókor igyekezete is az értékek megőrzésében. Bizonyos időszakokban - még a közelmúltban is - ˝a múltat végképp eltörölni˝ görcsös bizonyítani akarásának esett áldozatul néhány patinás történelni épület, épületegyüttes. A magyar városok közül említhetjük Tata néhány régi épületét, a győri sétálóutca néhány beépítését: Szlovákiában Komárom, Érsekújvár, Nyitra lehet a lehangoló példa arra, miként "cserélték le" a magyar időkre emlékeztető városközpontok épületeit igénytelen modern hodályokra. (Zárójelben tesszük hozzá, az utóbbi húsz év egyre igényesebb szlovák építészetének maradandó és a városképet meghatározó alkotásait, például Komáromban, Nagyszombatban.)   

Természetesen van, amivel dicsekedni is lehet: Győr barokk központja, Tapolca városközpontjának Hild-díjas újjáépítése. Ebből az elismerésből Gyula városa például kettőt is magáénak tudhat. Több városunk főterének átépítése (Esztergom, Vác, Győr) új távlatokat nyit a régit megőrző és az újat ötvöző alkalmazásokban. Itt is, de kissé távolabb, például a burgenlandi Városszalónak polgárai a középkorias hangulatot mentették át gyönyörűen felújított, egységes arculatú házaikkal patinás településközponttá, Pinkafőn a régi épületek helyén sikerült olyan modern épületeket felhúzni, amelyek tökéletesen illeszkednek a hagyományos városszövetbe (például a neobarokk eleganciáját idéző városháza). A kisvárosi modellt megvalósító Komárom vagy éppen Dorog szintén élen jár az egységes és zártsorú utcakép kialakításával modern emeletes épületek, üzletházak felhúzásával: Kisbéren pedig a főutcát tették rendbe. S ami figyelemreméltó: mindhárom város központja élettel telt meg. 
 
 

 Városszalónak, utcarészlet. A foghíjbeépítéseknél is törekedtek az egységességre

A településfejlődés egyes szakaszaiban a település eszmei és fizikai centrumát a mindenkori meghatározó funkció foglalta el. A falvakban a templom, az iskola, az elöljáróság épülete jelentette a közösség központi helyét, a városokban a fő tér - az agóra - volt az áruk és információk cseréjének helyszíne. Tatabányán a történet kissé másképp alakul(t).
 
A gazdaság differenciáltabbá válásával a centrum helyzete is átalakult. Tatabányán az első aknák telepítésével - Óvárosban, a mai fűtőmű környékén - épültek meg az első hatajtós házak: az Öreg utca még mai is ennek emlékét őrzi. Itt épült meg a MÁK Rt. igazgatósági épülete, a Nagyiroda, a felvételi iroda, az üzemmel kapcsolatos épületek - kocsimosók, istállók, műhelyek, a fúrási raktár.

A régi tatabányai községháza. Később posta lett, jelenleg üresen áll

A községgé válás évében (1902) épült meg az első községháza, hajdani Gépház utca (majd kétszer Petőfi utca, egyszer Horthy Miklós utca) 313. szám alatt, az 1898-ban épült erőmű közvetlen szomszédságában. A középület 1922-ig töltötte be a funkcióját. Az épületet utána 1948-ig a Magyar Állami Hitelbank tatabányai kirendeltsége, majd az OTP bérelte: 1954-től az Tatabányai Szénbányászati Tröszt konyhaként működtette.

Az új tatabányai községháza 1923-tól működött a Fő úton (ma Ságvári út), később posta működött benne, a 2010-es bezárásig. Jelenleg üresen omladozik a klasszicista modorban felhúzott földszintes épület. Ez volt Tatabánya (Ótelep) akkori adminisztratív és gazdasági központja. A bányaközpont - az iroda és az üzemek - léte ugyanis vonzotta a központi funkciókat, e köré épült a kolónia. A térségben az 1920-as években mintegy 8200-an laktak, már állt 229 ház - ebből 198 hatajtós, 16 altiszti és 8 tiszti lakóház, négy munkásszállás. A kolóniából nőtt nagyközség centrumába később kereskedelem és szolgáltatás is került. A lakások mellett idetelepültek a szociális és kulturális ellátást is biztosító középületek, intézmények. Megépült az első kórház, rendelő, társpénztári patika, egy hat- és egy négytantermes elemi iskola, három vendéglő, az élelemtár, pékség, kápolna és több üzemi épület, a bányamentő, sőt, az első a csendőrőrs és katonai fogda is, hogy féken tartsa a gyakran zúgolódó bányászokat.

A hagyományos településfejlődési ív Tatabányán azonban megtörik: a várossá egyesítéssel a négy elődtelepülés - Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida és Tatabánya központja ugyanis 1947-ben Felsőgallára kerül: a VI-os, VII-es, VII-as telep, Mésztelep kialakulásával, Felsőgalla nagymértékű, kisvárosias fejlődésével, kereskedelmi és szolgáltatóközponttá alakulásával a térségben jelentősen megnőtt a településrész gazdasági súlya. Lakóinak száma ebben az időben elérte a 16 ezret. A felsőgallai községházát 1940-ben építették a leromlott állapotú és emiatt lebontott régi helyére. Az 1947-es egyesítéskor az első polgármester, Andó Gy. Ferenc az egyik emeleti irodában rendezkedett be: innét irányította az akkor 40 ezer lakosú város életét. Az épületre az 50-es években építették a harmadik emeletét, míg az újvárosi tanácsházába nem költöztek. A felsőgallai középület a rendszerváltásig munkásőrlaktanya, majd szolgáltatóház lett. Itt működik a városi levéltár, a posta, a könyvtár is. A kor divatja szerint "előkelő" helyen rendezkedett be a megyei pártbizottság: Óvárosban, az egykori szecessziós Cifra-palotában. Innét költözött aztán Újvárosba, a megyeháza mellé. 

Épül Újváros központja. Balra a Centrum Áruház, szemben a megyeháza.
Az előtérben: már kész a mai városháza földszintje (archív)

Az, hogy Ótelepről előbb Felsőgallára, majd Újváros megépültével ide költözött a közigazgatási, adminisztratív központ, jelentősen átrendezte a hangsúlyokat a város életében: Felsőgalla távoli városrész, sőt, "falu" maradt, amelynek falusias jellege az alábányászott részek lebontása után ismét erősödött. Óváros és Újváros kettőssége később is megmaradt, hiszen a bányaközpont Óvárosban maradt, és továbbra is ez jelentette a gazdasági súlyt: az 1950-ben megalakított városi tanács a nyolcvanas évekig (Makovecz kifejezésével élve) a bánya ˝filiáléja˝ maradt. A fejlesztések földrajzi elhelyezkedését a bánya is befolyásolta, azzal, hogy meglepetésszerűen és gyakran jelölték ki és változtatták meg az alábányászandó területek helyét és nagyságát. Ettől függött az is, hogy mely területeken épülhetnek meg az ötvenes évek elején a betervezett lakóépületek - szocreál stílusban. A helyi bizonytalanságok és az országos politika irányváltásai miatt sem Óvárosban, sem Újvárosban nem fejeződött be az építkezés: néhány évvel később más stílusban emeltek házakat a meglévő szocreál szomszédsági egységek köré.  

Tatabányán az "vált hagyománnyá˝, hogy a városközpont bármikor változhat, költözhet, áthelyeződhet: emiatt közösségi szinten sem alakult ki olyan erős kötődés, ami szükséges lett volna (lenne) az igazi, élhető városközpont kialakulásához. Igazából közösségek sem alakulhattak ki: a lebontott kolóniákból a lakótelepekre költöző (˝menekített˝) éa a lakótelepeken minden társadalmi csoportot képviselő családok nehezen kovácsolódnak össze ismét közösséggé. Itt a változásnak, az ideiglenességnek van hagyománya.

A mostani városközpont, a Fő tér - Szent Borbála tér sem az 50-es években megtervezett formájában alakult ki: annak torzóján a hatvanas-hetvenes években Mandel Tamás tervei alapján készült el a mostani - Ybl-díjas - városközpont. Egyik hibája, hogy Dózsakert felé nincs keresztirányú összeköttetése: ennek megoldása ma szinte lehetetlen. A most elkezdődött Fő tér felújítási program kísérletet sem tesz erre: a tér középső részén a mai városháza mellett emelt tanácsterem helyén emeletes épületet húznak fel, földszintjén kávézóval, az emeleten pedig az új tanácsterem kap helyet. Az Árpád Szálló mellett szolgáltatóház épül mélygarázzsal, a Centrum Áruház és a Komáromi út közötti részen szökőkút és egy különös Árpád-szobor kap helyet.

 A megújuló Fő tér középső részének makettje. Szobor, szökőkút, új szolgáltatók - és jóval kisebb terület