A millecentenáriumra készülődve programba vette Tatabánya képviselő-testülete új szobrok állítását, ebből kettő meg is valósult. Egy munkáspárti képviselő javasolta, hogy Árpádnak állítsunk szobrot, helyszínéül a zeneiskola előtti teret javasolta. Az akkor baloldali többségű testület nem szavazta meg.

A Fő tér felújítása kapcsán újra felvetődött egy Árpád szobor igénye és lehetősége, ami ismét a baloldal ellenállásába ütközött. (Ez országos jelenség, hogy a baloldal mindig félt a magyarság ügyétől, odadobva azt a jobboldalnak és a szélső jobbnak.) Féltek az Árpád szobortól: „Minek nekünk Árpád, hogy masírozzon alatta a gárda árpádsávos zászlókkal?” Szegény Árpád vezérnek semmi köze sincs az árpád-sávos zászlóhoz, ahogy a gárdának sincs köze a honfoglaláshoz.

Végül is a választások után minden akadály elhárult, mára pedig már el is foglalta a város főterét Árpád vezér, hogy az arra járók megbámulhassák, kritikával vagy elismeréssel illessék. Magam is közéjük álltam, néztem, fotóztam, és hallgattam a fölvetődött kérdéseket, amiket a magam kérdéseivel kiegészítve próbálok megválaszolni.

Hogy mért pont Árpád szobor kell ide, az a legkevésbé sem kérdés, hiszen a bánhidai csata történelmi tény, legfeljebb az nem igaz, hogy Szvatopluk morva fejedelem szenvedett itt vereséget, hisz a történészek szerint akkor már nem élt. A fontos az, hogy a honfoglalás során Árpád vezetésével volt itt egy győztes csata a szlávok ellen, ennek állít emléket a Turul szobor is, és minden alkalmat vagy ürügyet meg kell ragadni, hogy a lokálpatriotizmusunkat és a történelem tudatunkat erősítsük.

Ezt kell egy jó szobornak sugároznia minden elemével, minden magán hordozott jelentésével. Mert jelentéssel bír minden köve, formája, aránya, gesztusa. És ezek a jelentés-tartalmak a szobrász jól-rosszul megtanult és jól-rosszul alkalmazott eszközei. Győrfi Sándor szobra sok kérdést vet föl.

Először is művészettörténeti szabály és gyakorlat, hogy hadvezért csak lovon ábrázoltak az ókortól napjainkig, és magas posztamensen. Gyalogosan legfeljebb parasztvezért, vagy polgárt ábrázolhatnak. A földre állított szobor deheroizálást, a minden-napi néző szintjére való lehúzást jelent, amivel tudatosan élnek is a modern szobrászatban.
Mi egy füves dombocskán, földkupacon álldogáló alakot látunk, akiről biztosan nem jutna eszünkbe a honfoglaló seregek vezére, ha nem lenne oda írva. Az embernagyságnál nagyobb szoborhoz képest ez a méteres halom jelentéktelen, majdnem a földön, a téren áll Árpád. A kupac hol kővel burkolt, hol gyepes (amíg ki nem ég, és nem kezd porzani). Végre megfejtem, hogy a talpa alatti kövek egy leborított pajzsot szimbolizálnak. Csakhogy egy pajzs több, mint a fegyverzet része, rangjelző is egyben. A földre tett pajzs a megadás jele, ha megtapossák, az maga a gyalázat. Tehát Árpád megadta magát? Vagy miről szól ez az egész?

Aztán a dombocska oldalában észreveszek kőlapokat a vezérek neveivel. Vagyis arra próbál utalni, hogy a hét vezér pajzsra emelte Árpádot. Ez nem látható, legfeljebb belemagyarázható. Ha a szobrász meg tudta volna ezt jeleníteni, nem kellett volna feliratokkal magyarázkodnia. Hiszen a szobor nem emelkedik fel, inkább a nagy tömegével a földbe döngöli a pajzsot. A szobor a statikus tartásával sem ezt a magasztos történelmi pillanatot sugallja, a vezérré választás, a nemzet egyesítés lelkes mámorát, de még csak a bánhidai csatanyerés diadalát sem. Az „Utánam, magyarok!” helyett azt sugallja, hogy „Jól van már, álljunk meg, és gondoljuk át!” Csakhogy ez nem Árpádra vall. A gesztusa is ezt mondja, ahogy a szablyáját visszacsúsztatja a hüvelyébe: „Elég a harcból.”

Erről is szólhatna egy szobor, vevők lennénk egy olyan vezérre, aki nem a harcot, hanem a békét keresi, és egyesíteni tudja a nemzetet, ahogy Árpád egy nemzetté fogta össze a magyarokat, hunokat, türköket, kazárokat és kabarokat. Sajnos ez is csak jóindulatú belemagyarázás, ahogy a kupac pajzsra emelésnek való láttatása is.

A vérszerződés a honfoglalást megelőző esemény, aztán a törzsek harcban egyesültek és kovácsolódtak össze, és a bánhidai csata után sem dugta hüvelybe a kardját Árpád, hanem csatázott tovább a Kárpát-medencében és tőlünk nyugatra is.
Az Árpád-szoborban az arányok alacsony, köpcös, rövid nyakú, idős embert mutatnak nekünk. Bár a honfoglalók valóban alacsonyabb emberek voltak, mint a ma embere, de mokányak, szikárak, amit a lovas nomád életmód megkívánt. Ezt az Árpádot nem szívesen ültetném fel egy hucul lóra.

Egész megjelenése, teste és arca kérdéses. Mivel nem tudhatjuk milyen volt, olyannak kellene látnunk, ahogy a mondákban illetve bennünk él. Kicsit idealizálva, kicsit a történelembe helyezve, de mindenki számára fölismerhetően és szerethetően kellett volna Árpádot láttatni. Hallottam a megjegyzéseket. Volt, aki török basának, örmény kereskedőnek nevezte, de ad absurdum olyan megjegyzés is elhangzott, hogy „Mi van? A lebontott Lenin szobrot átöltöztették?”

Visszatérve a szobor fő gesztusához, a kard hüvelybe csúsztatásához: ha egy ereje teljében lévő, diadalmas vezér azt mondja, hogy „elég a harcból”, arra oda kell figyelni. Ha egy öreg, fáradt, elpuhult vezér mond ilyet (lásd a szobrot), akkor le kell váltani.
Az öltözet is jelképeket hordoz. „Párducos Árpád”-ként emlegetik a krónikák, mert a párducbőr ritkaságával, értékével rangot jelentett, és vállán a párducbőrrel kitűnt Árpád a vezérek közül. Itt párducbőr helyett egy hosszú kacagányt visel, ami kevésbé előkelő, és kevésbé lovas embernek való viselet, viszont a hátára kellő nagy felületet ad egy mitologikus vésetnek: Emese ősanya, háttérben a Turul madárral. A mítosz az költészet. Ez a véset viszont (az ősanya és a totem madár ábrázolása) inkább csúnya, mint költői. A bal vállán nagy sokára felfedezek egy kis szőrmét, rókának kicsi, nyest vagy menyét lehet, de egy menyét mégsem párduc!

A szobor leghangsúlyosabb részlete a maga elé tartott szablya. Ezt létező honfoglalás kori kardról mintázta, melyet „Attila kardja”-ként tart nyilván a szakirodalom. A másolás azonban nem sikerült. A hüvely vasalata nincs a helyén, a szablya keresztvasa nem a pengére merőleges, hanem ferdére sikerült, pedig csak a markolat vonala volt megtörve a honfoglalás kori szablyáknál. Részletkérdés, mondhatnák, de ez is árulkodik valamiről.
A fejfedő csúcsán csillogó korong megfejtéséhez ezek után már nem volt kedvem. A szobrász emlegeti az eredet mondát, a vérszerződést illetve pajzsra emelést, a bánhidai csatára nem utal, hanem valamilyen fegyverletételre. Mindezt kaptuk egy jó és önmagáért beszélő szobor helyett.

A város képviselő-testülete nyolc pályaműből választotta ki ezt a szobrot. Hihető, hogy ez volt a legsikerültebb a pályamunkák közül? Most még a pénzszűke sem dönthetett, hiszen a kiírásban szerepelt a rászánt összeg, minden szobrász ennek a tudatában tervezett és dolgozott volna, ha megbízást kap.

Most már ez az Árpád foglalt hont, vagy buckát Tatabánya felújított főterén. Van ennél rosszabb szobrunk is, és vannak jobb szobraink is, amelyek csúfos sorsot éltek meg Tatabányán. Az idő és a lakosság eldönti, hogy mennyire lesz szerethető Győrfi Sándor Árpád szobra. László Tibor
 

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.