Az európai városok fejlődését az iparosodásig csupán néhány jellemző várostípusra szűkítették. Közös volt azonban mindegyikükben a szentély, az erdődítmény és a piac egyidejű jelenléte (Mumford). A 18. század végétől a városok gazdasági és közigazgatási szempontból szakosodtak, elkülönültek, új funkciókkal gazdagodtak. A tudatos tervezés révén is megjelentek az új formái a városi létnek. 
 
 A középkori polgárvárosok belső változását az iparosodás hozta magával. Új típusok jelentek meg a városok családfáján: az egyik a gyárakat, ipartelepeket, városszéli munkáskolóniákat befogadó ipari városoké. Az ipari termelés alapjaira, a bányákra és a szállítási csomópontokra alapozva jöttek létre az új iparvárosok.

A városias életforma, építkezés és telekhasznosítási mód elterjed a vidéki településeken is. Elmélyül ugyanakkor a harc a hasonló adottságú városok között a beruházásokért, az intézményekért, rendezvények jogáért. Ebben a küzdelemben előnyt élveznek a saját karakterrel, jobb adottságokkal rendelkező városok.

Az új (a szocialista) városok tervezése – ami nem is kelet-európai találmány: előképei másutt is, korában is fellehetők – elsősorban gazdaságtervezés volt, amelytől a regionális egyenőtlenségek felszámolását, a modern építészet alkalmazásából adódó előnyöket, a nyersanyagok hatékonyabb helyi feldolgozását és elszálítását jelentette.

Szirmai Viktória írja a Csinált városok című tanulmányában: ˝... a Dunaújváros felé igyekvőt nem fogadja a szokásos városkép. Más városokban a város széle inkább falusias, illetve kertvárosi, centruma urbánus jellegű. Itt lényegében hiányoznak a tipikus ˝városkapuk˝, a falusias és kertvárosi részek, az elővárosok. Kivétel a régi Dunapentele község, az úgynevezett Óváros és Kertváros... Az emeletes házak, épületek kisvárosias előzmények nélkül emelkednek ki a természeti tájból.˝

Dunaújvárost a vasmű tette várossá, ˝szocreál˝ épületeit mostani lakói tették védetté. Tatabánya és Oroszlány a Gerecse és a Vértes szorításában más alapokról indult: a kőre és a szénre alapozták a városalakítást (akkori szerény kifejezéssel: országépítést). Korábban nagy arányokban folyt errefelé a kőbányászat: a sokféleképpen feldolgozható mészkövet csaknem 200 bányában fejtették a közelmúltig. Ennek egyik legértékesebb változata a gerecsei vörösmárvány Piszkén és Süttőn, a többi fajta építkezésre és cementgyártásra szolgál(t).

A cementgyártás a szénbányák közelében fejlődhetett. Így fejlődött hatalmas üzemmé a felsőgallai cementgyár. A félig felemésztett Nagy Keselykő-hegy megkezdett oldala már messziről látszik. A hajdani, robbantással lebontott cementgyár romjain ma logisztikai centrum formálódik.

A szénkutatás és szénbányászat rendszeres művelésének kezdete nálunk Mária Terézia nevéhez fűződik. Bánhida határában 1896 márciusában 118 méter mélyen találtak 6 méter vastag, jó minőségű szénréteget: az év végére már fel is hozták az első szenet. A térségben ezután egymás után nyíltak a bányák: a monarchia minden tájáról érkeztek ide munkások, és gyors ütemben épültek a kolóniák, hogy itt is fogják a munkaerőt.

A 19. század végétől az Osztrák-Magyar Monarchia, a történelmi Magyarország területéről, később – jobbára a keleti országrészből, az alföldi megyékből jöttek ide a MÁK hívó szavára. Ami először munkalehetőség, később politikai, szakmai kihívás, presztízs lett. A sokféle ember, a sokféle tradíció azonban nem ötvöződött szervesen a helyi magyarok, szlovákok, németek zártabb, elkülönültebb világával. Alsógalla lakossága ebben az évtizedben 614-ről 5812-ra nőtt. A bányák körül 1902-ben született meg az új település: Tatabánya község.

A korábbi négy település, Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla és Tatabánya 1947-ben egyesült, városi címet kapott, néhány év múlva pedig megyeszékhely lett. Óriási, nyomasztó teher. Ekkor élte meg a betelepítés harmadik korszakát. Az új lakótelepek egymás után nőttek ki a földből, miközben a régi, lepusztult munkáskolóniákat és az alábányászás miatt veszélyes városrészeket lebontották. Helyettük épültek az új lakótelepek a város különböző pontjain. Gyorsan, ám emiatt nem egységes a város arculata, hiányzik az átgondolt úthálózat-tervezés. Az is tény, hogy a különböző nációk és származású emberek az idegen eredetű szakmai hagyományra és szegregációra alapozott "városépítő", "városformáló" közösséggé kovácsolódjék. Nem volt idő arra, hogy a városiasodás nyűgével küszködő település megteremtse a saját hagyományait. A település kialakításában és később a városépítésben először a bányavállalaté, majd az államé volt a döntő szó. Tatabányán a "company town"-ból így lett szocialista város, majd "újváros"...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.