A 19. század első harmadától, a romantika és a nemzeti tudat jegyében meginduló magyar néprajztudomány az itt élő nemzetiségek kultúrájának csak legjellegzetesebb jegyeit írta le. Mindez összefüggésben van a szabadságharc illetve a dualizmus korának nemzet-felfogásával és ellentmondásos nemzetiség-politikájával is. Csupán a századforduló táján jelenik meg a csírája a szisztematikusabb nemzetiségi kultúrakutatásnak.

A 18. század előtt itt, több-kevesebb időt megélt településeknek csak egy-egy részlete került mindeddig napvilágra. A meglévő adatokból semmilyen következtetést levonni nem volna szerencsés. De ha a név eredetét, azaz azt az állítást, miszerint a helység nevét azért kapta, „mert egykor az báné volt s több hídja is volt”, valamint Zsigmond király oklevelét 1437-ből, mely utal Bánhida árumegállító jogára, és a régészet megfigyeléseit összevetjük, mindenképpen útifalut kell feltételeznünk már a középkorban is.

Az útifalu Európának különösen a középső és északkeleti felére jellemző, feltehetően a távolsági kereskedelem és a gazdaságszervezés középkori adottságaiból következően. Létrejöttében szerepet játszott még „a földesúri településszervezői hatalom és a feudális határhasználati viszonyok szigorú rendje is. Magyarországon a 13-14. századtól említik.” Amint a természetföldrajzi leírásból is kitűnik, az Által-ér ezen a részen a hegyek között összeszűkül, ártere keskenyebb. A középkori előzmények, valamint a török kori hadiút nyomán, az újkorban itt húzódott Magyarország legfontosabb szárazföldi kereskedelmi útvonala, amely az Alföldet kötötte össze az örökös tartományokkal. Ez volt a „Mészárosok útja”. Nevét a legfontosabb árucikkről, az alföldi marháról kapta, amelyet itt hajtottak Ausztria felé.

Bátky Zsigmond „A Magyarság Néprajzában” a következő mondatokkal vezeti be a „telepformák” tárgyalását: „A föld tartós birtokbavételének, megszállásának módja, elsősorban földrajzi, éghajlati és gazdasági tényezőktől függ… belejátszanak azonban a település módjába egyéb tényezők is.”

A települések osztályozásánál a morfológiai szempontokat, azaz a belterületi alaprajzok általi leírást használja a kutatás. A már említett földrajzi és ennek következtében gazdasági meghatározottságon túl a település képének alakulásában jelentősége van a történelemnek, a település saját történetének is. Bánhida esetében a földrajzi meghatározottságot, tehát mindenképpen a domborzati és vízrajzi adottságokból fakadó előny jelent. Hiszen lényegében a telepített falu helye nem tér el a középkori előzmények fekvésétől, bár nem mutatható ki kontinuitás. Szabályos a falu, szalagtelkes, annak keresztutcás változata. Megjelenési formájában besorolható az útifalu, Strassendorf kategóriába, hiszen annak a kritériumnak, miszerint „olyan település, amelynek két sor szalagtelke egy átfutó út két oldalán helyezkedik el, s az útifalun legtöbbször helységeket vagy vidékeket összekötő valóságos országút halad keresztül” mindenképpen megfelel. Bárth János szerint az útifaluk eredetileg mind egyutcásak voltak, de évszázadok során többutcásakká váltak. Mivel a Jozefinische Aufname előttről semmilyen adatunk nincs az újkori falut illetően, azon pedig már egymást keresztező utcák mellett állnak a házak, ezt az állítást sem alátámasztani, sem megcáfolni nem lehet Bánhida esetében, bár a domborzatából fakadóan mindenképpen valószínűnek tűnik.

Még a közelmúlt térképein is jól látható az eredeti faluszerkezet a hosszú, keskeny szalagtelkekkel, ahol az utcára építve álltak a házak fésűs beépítésben. A szérűs kertben, erre a vonalra merőlegesen, a házak mögött álló pajták is szinte sort képeznek. A keskeny, hosszú telkek szélessége eltérő, jól kivehetők a térképeken a későbbi osztódások nyomai. Az átlagosnál szélesebb telkek csak a Kossuth utcában voltak megfigyelhetők, általában ott, ahol a szegényebb családok egy telken maradtak.

Jól elkülönül „öreg Bánhida” és a 20. század elején a bányanyitás eredményeként létrehozott, kicsi telkekkel kialakított újbánhidai rész. Itt a bányászok vehettek telket és építkezhettek, ha kiszorultak a MÁK Rt. által felépített hatajtós „szolgálati” lakásokból. Sok iparos is települt ide. Megfigyelhető, hogy a bánhidai divat ide is begyűrűzött, a homlokzatok között már csak az emelt formát építik, nyeregtetős, vályogoromzatos ház ide már nem készült.

Még most is megfigyelhető nyomokban, a régi térképeken pedig jól látszik a falvak belterületén a keskeny, hosszú telek, ahol a házak rövidebb oldalukkal, merőlegesen az utcafrontra épültek. Soros udvarokat találunk, az épületek az udvar egyik oldalán, egymás mögött helyezkednek el. Elől a lakóház, mögötte egy tető alá építve, esetleg csökkenő tetőmagassággal a gazdasági épületek (istállók, ólak, stb.). Az udvar közlekedő tér, az épületek mögött, azokra merőlegesen állt a pajta, mögötte a veteményeskert. A falvak földjei a határban voltak, a gyümölcsösöket a hegyoldalban, a szőlőkkel együtt találjuk.

A három faluban, eltérő mértékben, városias hatást mutat a sorházas beépítés megjelenése a 19. század végén. A sorházak hosszanti oldalukkal épültek az utcafrontra, zárt végeik gyakran összeértek. A telekre a szárazkapun át lehetett bejutni. Általában itt éltek és dolgoztak a kereskedők és az iparosok.

A 18. századi új lakosok házainak építőanyaga, szerkezete és nagysága a helyi lehetőségekhez igazodott. Kővel megerősített vályogból épültek, zsúppal fedték őket, térbeosztásuk (szoba+konyha+szoba) szerint az ún. középmagyar háztípusba sorolhatók. A szobákat szabadkéményes konyhából fűtötték. A német falvaink jellegzetessége volt a lakótelkek szinte teljes szélességét lezáró keresztcsűr.

A három település jelenleg vizsgálható házanyaga a 19. század vége és a II. világháború kezdete közötti időben épült. A korábbiakhoz képest jelentős változások történtek. Alapozás készült kőből. A fal lehetett rakott sárfal vagy vályogtégla, esetleg kővel vegyesen, a 20. században pedig mind jobban teret hódított az égetett agyagtégla. A kötőanyag általában a sár volt, a téglaépületeknél pedig mészhabarcs. A földfalakat kétszer, háromszor tapasztották, majd finom, híg, agyagos sárral mázolták. A vályog- és téglaépítkezéssel terjedt el a mészhabarcs vakolat, korszakunkra általánossá vált a meszelés. Ezt minden évben elvégezték, búcsúra mindenképp.

A padlózat döngölt, tapasztott földpadló volt. Általánosan jellemző a deszkás födém, amit 5-7 cm agyagtapasztás fedett, ez volt a padlás járófelülete. A századforduló táján jelent meg az igény a sima mennyezet iránt, elterjedt a borított deszkafödém, ami alá vakolatot tartó nádfödelet szegeztek, és ezt már lehetett tapasztani, vakolni, festeni.

A tetőszerkezetben az üres fedélszékes és a torokgerendás fedélszékes megoldást alkalmazták. Ebben fordított V alakban összekapcsolt szarufák a falakra vezették a tető terhét. A szarufákat a födémgerenda végeihez csapolták. A födémgerendák a fal tetejére ültetett sárgerendán nyugodtak, nagy fesztávolság esetén alkalmazták a mestergerendát. A legáltalánosabb tetőzet az oromfalas nyeregtető volt, a kontyos tető viszonylag ritka. Az oromzat vályogtéglából készült. A tetőt cseréppel fedték, már az 1920-as években is kevés a szalmatető.

A lakóházak helyiségei soros elrendezésűek, egymás után következnek. Az első helyiség a tisztaszoba. Ez a legritkábban használt lakrész, általában az emberi élet fordulóin (születés, esküvő, halál) volt szerepe. „Ez a rendet, presztizst szolgáló, gyakorlatilag lakatlan vendégszoba.” A ház központja a konyha, ide lépett be az érkező. A 20. században már zártkéményes tűzhelyen történt az ételkészítés, és télen a házimunkákat is itt végezték.

A hátsó szoba volt a család életének színtere. Itt ettek, aludtak, imádkoztak. Fűtésére, a bánya közelsége miatt, széntüzelésű kályhát használtak. A tornác megjelenése területünkön már a századfordulóra megtörtént, de nem tekinthető általánosnak. Az udvari homlokzatot szegélyező, oldaltornácos változat terjedt el, az oszlopokat gyakran vakolták.

A konyhai eszközök és az élelmiszer tárolására szolgált a ház mögötti kamra, a padlástérben a szemes termények kaptak helyet. Az istállóban lovat, tehenet tartottak, a takarmányt, az itt pajtának nevezett, csűrben tárolták. Az udvaron ólak, nyárikonyha állhatott még.

Mindhárom falu életében jelentős szerepe volt a hegyoldalban kialakult szőlőművelésnek. A napos, déli domboldalakon, a felszín alatti boltozott pincék fölé, felmenő falú présházakat építettek. Ez a típus már a mustnyerés préseléses technikájának alkalmazásával függ össze.

Míg a hegyoldalak présházai szinte teljesen átépültek, a modern iparváros önmagában is eklektikus látványát meg-megszakítják a még megmaradt parasztházak. Fontosnak tartanék egy hatékonyabb, a még megmaradt falusi utcaképek védelmét elrendelő helyi szabályozást, mivel ezek a házak fokozott ütemben esnek áldozatul a megváltozott igényeknek és divatnak. Ezek eltűnése éppen olyan veszteség, mint volt a telepek lebontása az 1970-es években. (A Tatabánya 60 éves - Lehetőségek és kihívások című várostörténeti konferencián elhangzott előadás kivonata - Szöveg: A. Pál Gabriella)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.