A Duna vonalától délre és nyugatra eső, az Alpok keleti nyúlványai és a Mura, valamint a Dráva által határolt, rendkívül tagolt, sokarcú nagytáj. Legkorábbi tájneveink közé tartozik. Történeti és néprajzi határát azonban szűkebben kell megjelölni.
Kósa László és Filep Antal óvatosságra int a nagytáj határainak megjelölésekor: A Balassa-Ortutay szerzőpáros pedig már külön is vizsgálja a természetföldrajzi és a néprajzi lehatárolást. A földrajzi értelmezés az egyszerűbb: a Dunántúl inkább dombos, mint hegyes vidékének közepén helyezkedik el a legnagyobb hazai tó, a hetven kilométer hosszú Balaton.

Leginkább e tájon élnek a népi műveltségben kelta-római hagyományok, amit a letelepülő magyarok éppen úgy felszívtak műveltségükbe, mint bizonyos horvát-szlovén és a nyugati területeken német elemeket. Ez utóbbit elősegítette az is, hogy természeti környezetét tekintve már inkább az Alpokhoz kapcsolódik, és ennek vetülete gazdálkodásában, építkezésében egyaránt kimutatható.

Göcsej az ország délnyugati szögletében jelentős területet foglal magába. Dimbes-dombos, nehezen művelhető talajú táj, erre utal elnevezésének jelentése is. Egykor a lakosság fő foglalkozása az állattartás és földművelés, azon belül a hajdinatermelés, a szőlőművelés volt. A falvak egy része irtáson települt, és egy-egy ilyen házcsoportot szeg-nek neveznek, ami a falvak nevében is előfordul (pl. Kustánszeg). A családok régebben nem oszlottak szét, hanem a nagycsalád jellegzetes formájában egy telken vagy egymás közelében laktak. Előfordulhat, hogy a lakóház és a gazdasági épületek U alakban övezték a kis méretű udvart, melyet elöl kerítéssel és kapuval zártak le. Az ilyen kerített házak csak nemrégiben tűntek el. A regölés karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó, pogány kori elemeket őrző szokása napjainkig él. A szomszédos Hetés 18 faluja Göcsejtől délnyugatra terül el, nagyjából a fentiekhez hasonló földrajzi környezetben, ahhoz közel álló műveltséget alakítottak ki.

Az Őrség alsó része a Zala és Kerka folyócskák völgyében meghúzódó 18 falut fogja össze. Lakói, mint az a nevükből kitetszik, a középkori határőrök utódai. Erdők közé települtek, családonként egy-egy szert {H-30.} alakítva ki, melyek kisebb falvakká növekedtek, de sok helyen napjainkig megtartották jellegzetességüket. Egy-egy ilyen kis települést a család nevével Kovács-szernek, Szabó-szernek neveznek.

A múltban az Alpok körzetéhez tartozó állattenyésztésük adta megélhetésük alapját, a gyenge talajon a kenyérmagvak csak szerényen fizették vissza a munkát. Szántóföldek, gyümölcsösök, legelők közötti elszórt települések különleges kedvességet kölcsönöznek e tájnak. A Pinka völgyében, az ausztriai Burgenlandban, a Felsőőrség néhány magyar faluja húzódik meg (Felső- és Alsóőr, Őrisziget, Jobbágyi), ez a magyarság legnyugatibb települése, mely a határt védte a középkorban a nyugatról jövő támadásokkal szemben. Nyelvében és szokásaiban sok régiséget őrzött meg e csoport, de műveltségében erősen érvényesül a német hatás.

A hanságiak mocsaras, lápos területen éltek, amint az nevükből is kielemezhető. Halászat, vadászat, a nád és gyékény háziiparszerű feldolgozása, tőzegkitermelés volt az állattartás mellett fő foglalkozásuk. A múlt század második felében a mocsarak nagy részét lecsapolták, és azok helyén virágzó földművelés alakult ki. A megmaradt mocsarak utolsó területeit napjainkban tüntették el.

A rábaköziek a Rába és Rábca közti sík vidék falvait lakják. A vidék jellegzetes központi mezővárosa Kapuvár, mely, mint nevéből is következik, az itt húzódó védőrendszer kapuja lehetett. Híres vásárain sok állat és termény cserélt gazdát. Építkezése, különleges fehér hímzései, néhány falu gazdag népviselete különíti el a szomszédos vidékektől. A Rába jobb partján két hegyvonulat húzódik, az egyik a Kemeneshát, és ettől északra a Sukoró emelkedik ki. A kemenesaljiak és a sukoróaljiak egykori viselete, szokásai különböztek a szomszédokéitól, és jellegzetességeiket ma is büszkén vallják.

A szigetköziek a Nagy-Duna és a Mosoni-Duna-ág által bezárt szigeten élnek. A vízzel megöntözött legelőiken, rétjeiken sok jószágot tartottak, mely a lakosság megélhetésének alapjául szolgált. Életükben a víz meghatározó szerepet játszott, sokat pusztított, de az hozta a halat, termékenyítette a réteket.

A földrajzi értelmezés szerint a Dunántúl északi határát - értelemszerűen a Duna jelenti. Moson, Győr, Komárom megye azonban a nagy folyótól északre fekvő, alföldi területekkel együtt alkottak társadalmi fejlődésüket, kultúrájukat tekintve egységes arculatú tájat (Kósa-Filep): ez pedig már a Kisalföld ma Szlovákiához tartozó területét foglalja magába. Kulturális és néprajzi értelemben tehát a Kisalföld is a Dunántúl része, a Kisalföld pedig nem ér véget a Duna jobbpartján. Balassa és Ortutay így ebben a megközelítésben elemzi a nagytáj sajátosságait.

Mint írják, Szlovákiában találjuk az egyik legnagyobb magyar etnikai csoportot, a csallóközieket. Régen Aranykertnek mondták e tájat, mert a Duna fövényéből szorgos munkával aranyat mostak. A Duna számtalan élő és holt ága szabdalta a falvak határait, halászoknak, állattartóknak nyújtva megélhetési lehetőséget, de a gyakori áradások a földművesek munkáját sokszor tönkretették. Régebben a lakosság egy része, különösen Komáromban és ennek környékén, hajózással is foglalkozott. A gabonával megrakott gályák egészen a Fekete-tengerig közlekedtek, a török uralom idején még Isztambulba is eljutottak, Bécsbe pedig halat szállítottak.

A Csallóköztől északra-északkeletre Mátyusföldet találjuk, mely XIV. századi nagy hatalmú földesuráról, Csák Mátéról kapta nevét. E vidék folklórhagyományai napjainkig virágoznak, és különösen gyermekjátékai ismertek. Még északabbra élnek a Zobor-vidék magyarjai, akik egyben a magyarság legészakibb összefüggő településeit jelentik. Sok régiséget őriznek, melyek közül a szokásokat, népdalokat és balladákat ismerjük leginkább.

Most térjünk vissza ismét a Duna jobb partjára, ahol délre haladva a Bakony-hegység emelkedik ki, völgyeiben meghúzódó kis településekkel. A falvak jó része az Árpád-kortól állandóan lakott. Életüket, főleg a múltban, az erdő határozta meg. A bakonyi kanászokat már a XIII. századtól kezdve emlegetik az oklevelek. Mint minden erdő között élő nép, mesterei a famegmunkálásnak. Földműveléshez, háztartáshoz szükséges eszközöket oly mennyiségben készítettek, hogy messze földre vásároztak azokkal. Az erdők csökkenésével a földművelés az állattartást és a famunkát egyaránt háttérbe szorította.

A Balaton-felvidék sűrűn települt falvai egészen a víz partjáig lenyúlnak. A mediterrán hatású táj vulkáni talajú hegyoldalain nagyszerű bor terem, a halászat pedig egykor a lakosság jelentős részének megélhetését biztosította. A falvak kőépítkezése történeti stílusú tornácaival egy nagyobb területen elterjedt.

Átkelve a Balatonon Somogyorságba érkezünk, melynek Balaton felé eső részét Külső-, a Dráva felé elterülőt pedig Belső-Somogynak {H-32.} mondják. A lakosság életmódját korábban az állattartás határozta. meg. A makkoltatás, az erdő haszna, a fa feldolgozása az erdők területének csökkenésével adott helyet a földművelésnek. A Kaposvártól délre elterülő Zselicségben a kanászok faragták a legszebb tárgyakat. A táj gazdag és változatos népviselete, fehér és színes hímzései messze földön ismertek. A földműveléssel foglalkozó parasztfalvak viszonylag hamar polgárosodtak.

Az ormánsági településeket Baranya megye délnyugati sarkában, a Dráva és az Okor folyó között találjuk. Vizes, mocsaras terület volt egykor, amiből csak itt-ott álltak ki földhátak. Erről nyerte a nevét is. A víz miatt házaikat hatalmas talpfákra építették, a falakat sövényből fonták, és sárral tapasztották. Halászattal, állattartással, majd egyre inkább földműveléssel foglalkoztak. Az erdőben makkoltattak, a réteken pedig híres méneseik legeltek. A XVIII–XIX. századi foglalkozásaik közül megemlíthető a hamuzsírfőzés, ami az erdők kipusztításához vezetett. Jellegzetes viseletük a délszlávok felé utal. Sokáig megmaradt az egykor általános fehér gyászszín. A jómódú parasztság egykézéssel igyekezett a birtok elaprózódását meggátolni.

A Dráva-szögi magyar falvak jó részét már Jugoszláviában találjuk, éppen úgy, mint a szlavóniai négy magyar falu: Kórógy, Szentlászló, Haraszti és az Eszék környéki Rétfalu szigetszerűen helyezkedik el a délszláv környezetben, és egymással, korábban Baranyával tartottak házasodási kapcsolatot. A múltban halásztak, vadásztak és állattartásból éltek, a földművelés az utóbbi évszázadban nyert teret. Archaikus viseletük, szokásaik, nyelvük és népköltészetük különbözteti meg őket a tőlük északra települt falvak lakóitól.

A Duna közelében, Tolna megyében elterülő Sárköz kiterjedését nehéz meghatározni. Magvát öt község képezi (Öcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta), de kultúrájának egyes elemei Baranyában, sőt Szlavóniában is megtalálhatók. Néhány falu a Duna bal partján csatlakozik hozzá (Érsekcsanád, Szeremle). A vízközi életet a múlt század árvízmentesítései után a földművelés váltotta fel. Nagy múltú szőttesei, fekete alapon fehérrel varrt hímzései, a múlt század második felében, a jómódban kivirágzott színes, gazdag népviselete és folklórhagyományai hatását a szomszédos csoportokra is ki lehet mutatni.

A számos kisebb-nagyobb dunántúli etnográfiai csoport, néprajzi táj közül érdemes még Mezőföldet megemlíteni, mely a Velencei-tótól {H-34.} délre, a Sárvíz, majd a Sió és a Duna között jórészt síkságon terül el, nagy falvai polgárosodtak, míg az egykori nagybirtokokon élt cselédség különleges, egyéni, folklór-hagyományokban gazdag műveltséget alakított ki. (Forrás: skanzen.hu)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.