Sok neve van: Pannónia, Transdanubia, Dunántúl: ugyanaz a földrajzi egység és teljesen más történelmi identitás. Történelme Magyarország múltjának dicső, ugyanakkor drámai mozzanatait örökíti meg: ostromokat, hadjáratokat és királyi vadászatokat, vallási türelmetlenséget és békés évtizedeket: amikor a képzőművészeké és az építészeké volt a főszerep.  

A Dunántúl városai, műemlékei és természeti szépségei fotókon kevésbé ragadhatók meg: a valóságot néhány pixelben megragadni csupán jószándékú kísérlet, hogy érzékeltessük: itthon vagyunk e tájon, másképpen: mi itt vagyunk itthon. A Dunától a Dráváig és Alpokaljáig húzódó országrész hazánk egyik legváltozatosabb tájegysége: hegyek, dombvidékek, folyók által feltöltött síkságok váltják egymást: e sokszínűségben viharos múltú városok és falvak váltják egymást gyors egymásutánban. (Képünkön Kőszeg belvárosa)

Számos történeti-földrajzi és néprajzi tájra tagolódik. Itt található a Kisalföld - amelynek területe mélyen átnyúlik nyugat-Szlovákiába és Burgenlandba - és amelyet több szakember önálló nagytájként jelöl meg. A Mezőföldet csupán a Duna választja el az Alföldtől, amelynek földrajzilag, szerkezetileg a nyugati folytatása. A Közép-Dunántúli Középhegység kiterjedése a Keszthelytől a Dunakanyarig tart, és magában foglalja a Vértest és a Dunazug-hegységet is. A Balatontól délre a Dél-dunántúli dombság és a Mecsek található, ettől nyugatra pedig a Zalai dombvidék. E hatalmas tájak további kistájakra és kultúrtájakra bonthatók: éppen e sokféle elnevezés leplezi le sokszínűségét, tagoltságát, változatosságát. 

Tény, hogy a természetföldrajz eszközeivel kijelölt egységek ritkán esnek egybe a kultúrtájak, a néprajzi tájak határaival, még kevésbé a közigazgatási egységek, a megyék és régiók határaival. S nem beszéltünk még városairól, falvairól, amelyek - akárcsak a Kárpát-medence más részein - több történelmi megrázkódtatás után születtek újjá, vagy éppen enyésztek el. Eltűnt, csupán földrajzi nevekben, a városrészek, dűlők, puszták, utcák elnevezésében fennmaradt egykori települések nagy számban találhatók a Dunántúlon is: szinte minden tájegység településtérképét átrajzolta a tatárjárás, a török hódoltság, a felszabadító háborúk sora. A kuruc háborúkat követő hosszabb békés időszak volt a harmadik nagy építő korszak kezdete. Ekkor alakultak ki a Dunántúl barokk városai - a legteljesebben talán Győrött és Székesfehérvárott; ekkor népesültek be újra elpusztított falvaink közül a szerencsésebb fekvésűek - például a legendás Mészárosok útja mentén fekvő, hajdani erejüket még megidézni képes településeink -, és ekkor kezdődött meg az Alföld, a frontier ismételt benépesülése, a sajátos alföldi mezővárosok kialakulása, bámulatos fejlődése - a klasszicizmus és az eklektika, majd a szecesszió jegyében. Ha valami hordozhat magyaros ízt, sajátos Kárpát-medencei jelleget, a nyugat-európaitól eltérő fejlődési ívet - hát ez éppen itt érhető tetten. Mert akárhogy is értelmezzük ezt az országrésznyi tájat, az itteni események, a természeti földrajz, a településföldrajz, a művészettörténet, a városfejlődés nem érthető meg a Kárpát-medencei összefüggések nélkül.

A Dunántúl a sokszínűsége miatt nem tekinthető egységes nagytájnak. Sok kutató, szakember nem tekinti például a Dunántúl részének a Kisalföldet: azt önálló nagytájként jelöli meg. A ˝Dunántúlt˝ így, idézőjelben is említik tanulmányaikban: ez a fajta megközelítés viszont újabb és életszerűbb meghatározásokra is módot ad. Külön ˝kulturális tájegységként˝ említik például a klasszikus Esztergom vármegye déli részét. Kötődései, hagyományai, sajátos kulturális fejlődéstörténete révén valóban eltér a Vértes-hegység és a Vértes-Velencei-tó üdülőövezet kulturális, turisztikai történelmi, néprajzi adottságaitól és hagyományaitól, kötődése is a fővároshoz vonzza. A térség most egyik fontos része a Dunakanyar kiemelt üdülőövezetnek.

A legízesebben Várkonyi Nándor fogalmaz: a Kisalföldnek nem határa északon a Duna: e hatalmas síkság természetes határa a Kis-Kárpátok, a Tribecs és Selmeci hegység, és ide tartozik a Csallóköz, a Mátyusföld. Nyugatról a Lajta-hegység és a Fertő vidéke határolja. A mai értelmezésnek természetesen az államhatár szabja meg a földrajzi határait. Így például a gyönyörűen felújított Városszalónak csupán túráinkon lehet e történeti táj részese: a parányi Pinkafő a várossá szerveződés kiváló építészeti megoldásainak tárháza: célpontnak ugyanúgy izgalmas, mint más települése a mai magyarországi Dunántúllal szomszédos vidéknek.

Minden túrának megvan a maga varázsa. Mehetünk távoli országokba, felkereshetünk messzi földeket, rejtelmes, titkozatos völgyeket, hegyeket. Van, akiknek a szűkebb haza és annak távolabbi környezete nyújt igazi élményt: úgy, hogy közben belefeledkezik a vidék múltjába, a városok, falvak történetébe. Barangolásaink lassan kiterjednek a Kárpát-medence feledhetetlen tájaira: a Felvidékre, Erdélyre, szorosabban a Székelyföldre is.

A megértés és az azonosulás mellett igyekszünk megérteni, miért váltak településeinek olyanná, amilyenné váltak, és milyenek voltak településeink, amikor még egy nagyobb egységen belül fejlődtek-alakultak. Ez ma már innét nézve történelem, felülnézetből azonban izgalmas utazás - térben és időben. 

A dunántúli városok fejlődése - akárcsak a felvidéki társaiké - folyamatosan zajlott, a háborúk talán kevésbé viselték meg, mint az alföldi, a délvidéki és a dél-erdélyi városokét. A török kiűzése és a kuruc háborúkat követő évtizedekben az újjáépítésé volt a főszerep: ebben a nyugat-magyarországi városok jártak az élen, de ára is volt ennek a lendületnek: a barokk egységesen takarta el a reneszánsz és gótikus elemeket.
 
 Sopron, az 1676-ban szinte teljesen leégett város viszonylag gyorsan újjáépül egységes barokk arculattal, íves utcáival, tűztornyával, szép belső udvaraival. Az ostrom után hasonlóan gyorsan újjáépülő budai polgárváros, Győr mai belvárosa, Pozsony és a 18. század végén egyházi építkezéseivel együtt kiépülő Szombathely, Veszprém, Vác, Esztergom a jellegzetes barokk városházával, vagy Eger, Kassa barokk városképe már a polgárosodás folyamatait mutatják. A 19. század elején a klasszicizmus és a reformkor idején is folytatódik az átalakulás. Pest - egy 18. század végi angol útleirás szerint ez ˝a legnagyobb falu Európában˝ -, majd Debrecen is átépül: a 30 ezres mezővárosban a kollégium és a Nagytemplom a klasszicizmus korai, érdekes és jelentős méretű épületei.

Sopronban a Főtér északi oldala későgótikus házaival a 16. században alakult ki. A tűzvész után ujjáépített város korabarokk házsora a tűztoronnyal a 18. században épült, és máig meghatározó a városképben.

A kisebb városok között a 17. században telepített hajdúvárosok sajátos példái az ősi magyar települési formának. A kerített város hatalmas határ magja, lakóterületi belső része alig 2 km átmérőjű, amit azonban szérűskertek vettek körül 5-10-szer nagyobb terjedelmükkel, kettős - belső és külső - összetartozó telekrendszerrel.

A töröktől visszafoglalt területeken a telepített községek a Mária Terézia kor birodalmi előírásai szerint, rendezett falvakként épültek. Egyúttal bekövetkezik a tanyák állandó lakosokkal való betelepülése a kémények és kemencék bontásával fenyegető tilalmak ellenére. E falusi lakóházak évszázadról évszázadra fejlődnek. A középkori, kis fatáblával zárt nyílások üvegezett ablakká növekednek. Lassan a füstöskonyha is háttérbe szorul, az erdélyi nagy fekvő kemencéken, kemencepadkán az ott fekvő gyermekek számára már állandó meleg van. A helyiségek szalmaaljzata - amit az idő salétrombányává érlelt - döngölt agyaggá válik, s a 19. század elején elkülönül a már a gyarapodást reprezentáló és ezért többnyire érintetlen, lakatlan tisztaszoba. Az ország lakosságának még a l9. század végén is 74%-a földműves, falu- vagy tanyalakó. Ez a falu azonban már többségében náddal fedett, kéményes, fehérre meszelt, ablakokkal ellátott, tornácos lakóházakból áll, bár a Szamosháton még 1970 körül is volt zsuppal fedett, fakéményes, téglaboltozattal épített füstöskonyhás lakóház.

A Bakony vidéken, a Balaton-felvidéken már a kastélyokról lemásolt formák is megjelennek, hiszen egyes gazdagabb vidékeken - például a Káli-medencében - a falusi kőfalazatú házakat is kőművesek építik. A 18-19. századi hazai falukép érdekes példája a szinte érintetlenül megőrzött Hollókő, amelyet a közelmúltban az Építészeti Világörökség részévé nyilvánítottak.

A 18. század értékteremtő képessége, fejlettsége - az építőtechnikától a funkcionális fejlettségig; a kényelem és alkalmasság kultúrájától az illuzionisztikus ábrázolás, egyféle szellemi átlényegülés állapotáig - egyetlen munkán is bemutatható. Igaz, ez akkor Közép-Európa, a Habsburg-birodalom egyik legnagyobb középülete, a barokk kori műveltség, a Ratio Educationis szellemének realizálója, Fellner Jakab által 15 éven át épített egri Lyceum. A hazai késő barokk, illetve copf építészet - a klasszicizmus felé történő átmenet - legjelentősebb műve, az egri főiskola kitűnő alaprajzi rendszerével, nagytereivel, lépcső és közlekedőtereivel, a kor tudományát is reprezentáló csillagda-tornyával méltó módon reprezentálja a fejlettségében újra európaivá érett Magyarországot, s annak építéstechnikáját, szellemi és tudományos életét.
 

Fellner több jelentős műve, mint pápai és tatai temploma szerkezeti megoldásaiban és térméretében, térhatásában is az osztrák vagy német barokk építészet értékeihez hasonlítható, ha kissé egyszerűbb, provinciálisabb megoldásként is. A Lyceumra azonban ez sem mondható; érett és tökéletes, az építéstechnika és szokások magas szintjén kifinomult alkotás.

Sokáig Fellner Jakab egységes és igen kiemelkedő művének tekintették az eredetileg egyetemnek szánt épületet, széles körben elterjedt részletformáit Fellner-motívumnak nevezték. Alaposabb kutatás után kiderült, hogy a megbízó, Esterházy Károly püspök egy bécsi polgári építészt, Joseph Ignatz Gerlt - az egri Gerl Mátyás unokaöccsét - kérte fel a tervek elkészítésére. 1762-63 folyamán több szakaszban létre is hozta ezeket, ezután vehette át Fellner az egyik legjelentősebb késő barokk építkezésünk irányítását. A mai kutatási eredmények szerint tehát Gerl határozta meg az alaprajzi rendszert, az épülettömbök ritmusát, Fellnernek a homlokzattagolási rendszer és a belső térképzés tulajdonítható. 1779-re a munkálatok befejeződtek.

A kétemeletes épület homlokzatai közel azonosak. A középen kiemelkedő timpanonos, erkélyes rizalitok nagyobb termeket foglalnak magukban: a nyugati díszteremben Franz Sigrist mennyezetfreskója a négy fakultást ábrázolja (1781), északon a Magyarországon több jelentős művet alkotó osztrák Franz Anton Maulbertsch Üdvözültek freskója díszíti a kápolnát (1793), délen a könyvtárteremben Zách József által festett architektonikus keret fölött Kracker Tridenti zsinatot ábrázoló freskóját láthatjuk (1778). Az építtető határozta meg a festmények programját, célja az volt, hogy a csak lyceumnak és nem egyetemnek berendezhető épületben kifejezze haladó álláspontját, miszerint a kor tudományossága és az egyház tanai nincsenek ellentétben egymással. A keleti homlokzat középtengelyében háromemeletes csillagvizsgáló torony emelkedik. A közel négyzet alaprajzú épület helyiségei folyosóra vannak felfűzve.

A homlokzatokon stílusváltás figyelhető meg. A barokk jellegzetességeket (félköríves timpanon és szemöldökpárkányok, a sarkok lekerekítése és sávozása), kiegészítik az oldalhomlokzatok rokokós részletformái, a főhomlokzaton viszont a megrendelő kérésére már a szigorúbb klasszicista jegyek dominálnak.

Fellner sokoldalú tevékenységének köszönhető több veszprémi egyházi épület megépítése, valamint Tata jellegzetes kisvárosi barokk arculatának kialakítása - a két Esterházy-kastéllyal és az utcaképpel együtt.