Ha célirányosan utazunk, feltűnik: mennyire mások a városok a Dunántúl egyes részein, mint például az Alföldön; milyen sok közös vonás jellemzi mondjuk a Fertő-vidék vagy éppen (teljesen más okokból és eredménnyel) a Duna-menti települések sorát. Az urbanizálódás persze más-más mértékben és eltérő építészeti eredményekkel lepi meg a látogatót.

A Dunántúl nagyobbik részének városait a barokk teszi hasonlatossá: megkésettsége okán az alföldi városokat már a klasszicizmus, majd az eklektika (az összes árnyalatával), még később a szecesszió tszi különlegessé a hazai városhálózatban. A falvakra az utcásfalukkal ellentétben a halmazos falvak hányavetisége különbözteti meg, ami egy teljesen más gazdálkodási rendet tükröz.

A néprajzosok szerint a 18. században már önálló építészeti táj a Közép-Dunántúl: a Balaton-felvidék, a Bakony vidéke és a Vértes. Elsősorban az különbözteti meg az innen nyugatra eső területektől, hogy a faépítészet eltűnőben van. A településeken a század harmadik harmadában már a sövény is visszaszorul a alkalmazott kővel szemben.

Az egyre jobban észlelhető táji elkülönülés egyik oka a terület magas számú kisnemesi lakossága. Ezt még növelte a szőlőhegyek extraneus birtokossága. A kőépítkezés a megmaradt emlékek tanúsága szerint az ő révükön terjed és válik helyenként - mint a Káli-medencében - viszonylag gyorsan kizárólagossá.

Az alaprajzi elrendezés látszólag nem különbözik a nyugat-dunántúlitól, itt is minden helyiségnek külön bejárata van. Lényeges viszont, hogy az udvari hosszú homlokzatok előtt már a 18. században gyakran ott található a tornác. Előzménye Sarvalyon került elő éppen annál a háznál, ahol a kályháskemence. Ez a ház feltételezhetően nem paraszti, ugyanez tapasztalható a többi korai tornácos épületnél is.

Ugyanitt találkozhatunk a lakóház szerves részét alkotó pincékkel, ez esetben az épület utolsó helyiségeként, ami már részben a földbe mélyed. Ennek a megoldásnak a folytatása a Balaton-felvidék hegyközségeiben ismerhető föl. A lakóház alatti, elsősorban bortárolásra szolgáló pincék középkori előzményekre vezethetők vissza és a szőlőhegyeken lévő, hasonló funkciójú önálló épületek elszaporodásával veszítettek jelentőségükből.

A lakóház tetőformáinak múltja nem teljesen tisztázott. A nyugati kontyolások, a teljes és a különböző méretű csonkakontyok Keszthely, a Tapolcai-medence táján megszűnnek, és innen keletre az egyenes oromzatos tető az uralkodó, melyekre már a 18. század közepéről is vannak adataink, például Nemesvámosról, Balatonarácsról, Balaton-szepezdről stb. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ezzel nagyjából egy időben Dörgicsén uradalmi épületek kontyoltnak tűnnek.

A tetőszerkezetnél is fellelhető egy elkülönítő jegy: a szelement. Nem ágas vagy ollóágas tartja, hanem a felmagasított harántfalakon nyugszanak. A megoldás múltja szintén nehezen tisztázható, az viszont tény, hogy a kőépítkezés velejárója. A gazdasági épületek közül itt a pajta már nem fiókos, hanem egyetlen térből áll. Az istállók többnyire a lakóépület folytatásában kaptak helyet, s ha nem is túl gyakran, de a magas szintű kőépítkezést reprezentálóan bolthajtásosak, sőt középoszloposak.

A Balaton-felvidék jellegzetes gazdasági építményei a szőlőhegyeken lévő présházas pincék. Már a 17. századból vannak adataink róluk, széles körű elterjedésük a terület szőleinek birtoklásában bekövetkező változással, az extraneus birtokosok számának megnövekedésével hozható kapcsolatba. A nemesi, városi tulajdonosok által, mesteremberekkel építtetett présházak a kor építészeti színvonalának e körben tapasztalható csúcsát honosították meg, és minden bizonnyal jelentős hatással voltak nemcsak a szőlőhegyek, hanem a falvak építészetére is. Sajátos építészeti kép alakult ki ezáltal, hiszen a barokk présházak mellett, mint ez még a 20. században is megfigyelhető, ott voltak a boronafalas, számos archaikumot rejtő présházas pincekamrák, melyeknek bejárata leggyakrabban rövidebbik oldalukról nyílt.

A Közép-Dunántúl, a Bakony, a Balaton-felvidék és a Vértes vidéke arra példa, hogy már a 18. században is voltak olyan, viszonylag kis kiterjedésű építészeti tájak, melyek jól elkülönültek környezetüktől, az akkor még nagyobb tömböket alkotó táji típusoktól. Szűkítve a kört a Vértes vidékén ezen belül is további különbségek figyelhetők meg, elsősorban a táj újratelepülése, a német és szlovák nemzetiség építészeti öröksége miatt. 

A különbségek sajnos az ötvenes-hatvanas évek átgondolatlan "fejlesztési" törekvései és a falvakban élők a múlttal szakítani kívánó szándékai (és lehetőségei) miatt erősen elhalványultak. A városokban a gombamódra kinövő "egyen-lakótelepek" faragták le a helyi sajátosságokat.

(Forrás: Magyar Néprajz / Pont magazin)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.